Magunkba vagyunk zárva. A magunk börtönébe. Ez talán az emberi létezés legnagyobb tehertétele. Akár nagyszerű, akár nyomorúságos az életünk, mindig csak a miénk marad, csak mi viselhetjük el, és maradéktalanul még a legszebb pillanatait sem oszthatjuk meg senkivel. Ez különösen fájdalmas egy olyan korban, amely az életre szóló kapcsolatokban már nem igazán hisz, és legfeljebb szerencsés kivételként fogadja el, hogy két ember eggyé válhat, jóban-rosszban kitarthat egymás mellett oly módon, hogy ez mindkettőjük számára kiteljesítő legyen. Nem, nem, ennek szakemberek hadai állnak az útjában, az egyénnek azt az elidegeníthetetlen jogát hangoztatva, hogy magáról döntsön, a maga javát keresse, a maga szemével lásson, és semmiféle jelszóra hivatkozva ne rendelje alá magát másoknak. Az ugyanis megalkuvásnak, megnyomorodásnak, önfeladásnak számítana, amely nem méltó a felnőtt, autonóm emberhez. Amikor kétségbeesetten arra próbálunk hivatkozni, hogy évszázadok hagyománya szól a hűség, egymást jól kiegészítő, támogató emberek életszövetsége mellett, az a válasz, hogy ez csupán hamis mítosz, és kegyetlen elnyomást, de legalábbis rettentően aszimmetrikus viszonyokat fedtek-fednek el vele.
Nem amellett érvelek, hogy „régen minden jobb volt”, de nem lehet nem elszomorodni harminc-ötven év után felrúgott házasságok tragédiáin, az efféle esetek elszaporodásán. Válóperek tragikomikus múltidézésén, egymással összeegyeztethetetlen történetein, a kudarc okainak feltárhatatlanságán. Sokszor nem is érteni, mi végre a nagy „igazságkeresés”, kit nyugtatna meg a valódi, objektív okok megállapítása (ha ilyenek létezése elvi alapon egyáltalán bizonyítható). Valami, ami addig közös történet, közös sors volt, utólag hirtelen különválik, és a két „új lény” idegenként, sőt ellenségesen tekint a másikra. De még ennél is rosszabb a helyzet: mindketten magától értetődőnek tekintik, hogy a másik múlt színtiszta hazugság, a történtek rosszindulatúan meghamisított változata, tehát még azt is tagadják, hogy a másiknak joga lenne a maga változatához, ahhoz, hogy akár görcsösen kapaszkodjon mindabba, ami számára a házasságot, kapcsolatot, közös történetet értelmessé tette. A nézőpontok végzetes különbsége mindkét felet boldogtalanná teszi, mivel így, a másiknak ebben a másodlagos értelemben is hűtlenné válása folytán képtelenek a múltat tisztázni, megnyugtatóan lezárni.
Hajlamosak vagyunk ezt a szomorú fordulatot a kereszténység visszaszorulásával magyarázni, és nem is tapogatódzunk rossz felé. De arra azért érdemes emlékeztetni, hogy még a közösségi szemléletű kereszténység is az Isten által vezetett „egyéni számlák” modelljével dolgozik, vagyis úgy gondolja, hogy magunkra hagyottságunk – ezen a világon feltétlenül – megváltoztathatatlan, felülről rendelt adottság. Üdvösség és kárhozat egyaránt az egyénre vonatkozó sors. Pedig ez, ha jobban belegondolunk, rettenetes.