A kultúrtörténeti kuriózumot Simon Zoltán régész fedezte fel a Bártfai Szabó család levéltárában, majd készítette el az első olvasatot. A kéziratban lévő, verses formájú alkotás képet ad egy korabeli tanult, de poétikai tehetség tekintetében nem éppen kiemelkedő szerző klasszikus műveltségéről, továbbá egy pezsgő, polgárosodó város elvárt és megvalósított női szerepeiről, itt-ott aktuális pletykákkal is fűszerezve.
A kilenc oldalból álló kézirat rövid bevezetőjében a szerző ostorozza lakóhelye hölgyeinek tsipkés főkötőbe öltöztetett erkölcseit, viseletét, képmutatását, majd kiáltó szót intéz városa szüzeihez és leányaihoz (a két szó nem szinonimaként értendő, ahogy erről a későbbiekben bizonyosságot kapunk). Hogy a megjelölt motiváció (a házasodni szándékozó barát) komolyan vehető-e, igencsak kérdéses. Az embernek inkább az az érzése, hogy a szerző csupán ürügyet keresett arra, hogy nyelvét köszörülhesse a nők tökéletlenségein. Büntetlenül moralizálhat a jó cél érdekében: hogy barátja végre fejét az édes igába hajtsa.
A nem éppen hízelgő felsorolás valószínűleg inkább eltántorította a jámbort, különösen azok után, hogy a szerző is siet leszögezni: inkább a nőtlenséget választja a szüzek rovására. A miheztartás végett azért felvázolja az úrinői szabályok és keresztény mérték szerinti ideált: