Különösen feltűnő a némafilmkorszakban készült Petőfi-filmek száma, legyenek azok adaptációk vagy róla szóló történetek. Ennek valószínűleg ugyanaz az oka, hogy a gyerekcipőben járó új művészet nagy presztízsű irodalmi alkotásokra támaszkodott, hogy megalapozza elismertségét. Másfelől ezeket a klasszikusokat a film tette elérhetővé az írástudatlan tömegek számára is. Petőfi neve a 20. század elejére már egyet jelentett a magyar irodalommal és szavatolta az erkölcsi és anyagi sikert, ezért a filmesek is szívesen vették elő újra és újra.
A legtöbb kimagasló történelmi alak, de Petőfi esetében különösen igaz, hogy a különböző korok és ideológiák a saját szájuk íze szerint gyúrják át a figurát, és csak azt látják meg benne, amit látni akarnak.
Így nem ritka, hogy a Petőfivel kapcsolatos alkotásokban gyakran csendülnek fel ideológiai szólamok. Lányi Andrásnak a Balázs Béla Stúdióban készült egész estés filmje, a Segesvár (1975) éppen azt járja körül, hogyan próbálja az utókor a maga javára fordítani a forradalom jelképévé vált költő emlékét.