Best WordPress Hosting
 

Hivatása: folyómentő

A folyómentés mint mára elsődleges hivatása kapcsán felvetődik a kérdés, hogy miként vélekedik a szemétről és a szemetelési kultúránkról általában?

Az emberiség nagyon kevés időt kapott arra, hogy megtanuljon együtt élni azzal a rengeteg csomagolóanyaggal, ami körülvesz minket. Ahhoz képest, mennyi időnk volt arra, hogy megtanuljuk például a fával való együttélést, a műanyagokkal ugyanerre csak nagyon kevés időt kaptunk, így nem is igazán tudjuk, hogyan bánjunk velük. Egy tanulási folyamat legelején vagyunk. És ez nem csak a fogyasztók hibája, hiszen olyan mértékben kapjuk ezeket a természetre káros termékeket és tárgyakat, hogy nem tudtunk még hozzájuk alkalmazkodni. Csak reménykedni lehet abban, hogy ezen lehet változtatni. Ahol azt látjuk, hogy nem szemetelnek, ott minden esetben nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, az emberek meggyőzésére, amit az egyetlen útnak tartok.

A külföldi, még javarészt autentikus kultúrájúaknak tartott kiemelt turistaparadicsomokban is az tapasztalható, hogy óriási szemétmennyiség halmozódik fel. Míg néhány korosztállyal korábban még eldobható, természetes eredetű hulladékuk volt, az mára kicserélődött, éppen ezért meg kell tanítani az embereket az újfajta hulladék kezelésére. A kókuszdió héja még lebomlott a kiskert végében lévő szemétkupacon, és ugyanígy nálunk is, az étkezési hulladékot felhasználtuk a kertekben, a háziállatok etetésekor. Általában másként kell gondolkodnunk a saját hulladékunkról?

A kiskakas gyémánt félkrajcárja – A szemét témája a 20. századi filmművészetben

A szemét az egyetlen termék, amelyet az ember az egész világon elő tud állítani. Egyfelől óriási összegeket fordítanak arra, hogy megszabaduljanak tőle. Másfelől egyre nagyobb méreteket ölt a hulladék újrahasznosítása, hatalmas pénzek rejlenek az értékes szemét birtoklásában. Szemetünk jellemző ránk a filmekben is. Mozgóképi megjelenéseiből válogattunk.

A kis Valentinó

Esztétikai értelemben a szemét átlényegülésének legösszetettebb képsora A kis Valentinóban (Jeles András, 1979) látható. A húszéves Laci elsikkasztja a rábízott pénzt, s nekiindul, hogy szabadon kószálva kiélvezze a nagybetűs életet. Nyugati magazinokat vesz, a Hiltonban, a kor legmenőbb hoteljében ebédel, visz egy halom krémest beteg anyjának, de mintha nem tudna megtörténni az öröm, a szabadság. A jelenetek látszatra szervetlenül, egyazon szenvtelen szinten, érzelemmentesen sorjáznak.

Felcsapom a kuka tetejét, és pontosan látom, ki milyen ember

Református lelkész szerettem volna lenni, valamiért mégis a rabbiképzőben kötöttem ki – jegyzi meg a kukásember, az egykori olimpikon az edzőterem előtt, ahol gyerekek birkózóedzőjeként tevékenykedik. Amilyen kusza ez a mondat, épp olyan szövevényes Nagy Béla élete is. Mintha öt-hat különböző történet keveredne össze, olyan lehetőségek, amelyek valahogy mindig kisiklanak az ember kezéből. De a beszélgetés során mégis az derül ki, hogy végre találkoztam valakivel, aki épp úgy él, ahogy szeretne.

Nagy Béla a magyar olimpiai birkózóválogatott tagjaként 6. helyet szerzett 1988-ban a szöuli olimpián az 57 kilós szabadfogású birkózók versenyén, 1992-ben pedig Barcelonában képviselte Magyarországot, és 11. helyen végzett. A birkózás ma is az élete része, edzőként igyekszik átadni a tudását gyerekeknek – nagyon kemény napi munka után hetente háromszor a Kispesti Nehézatlétikai Sportiskola Klinga László Birkózótermében óvodásokat, kisiskolásokat tanít. Ingyen. Mert ennek van értelme, mondja.

– Jó gyerekkorom volt. Az igazi fateromat nem láttam, ötéves koromban lett nevelőapukám, és született két féltestvérem, ikrek. A nevelőapukám egy percig nem éreztette velem, hogy én nem vagyok a gyereke. Ez nagyon nagy dolog. Szeretet vett körül, pedig nagyon rossz gyerek voltam – meséli, amikor a gyerekkoráról kérdezem.