Nap: 2023. február 15.

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.