via kultura.hu => eredeti post link
Szentmártoni János írta egyszer, hogy azt szeretné, ha a politikusok nemzetstratégiai ágazatként kezelnék az irodalmat. Emlékszem, akkor mosolyogtam a nemzetstratégiai ágazat kifejezésen, mert szinte gyermeki hitet, már-már naiv bizakodást éreztem belőle kicsendülni. Annak reményét, hogy az irodalom a művelői körén túl is igazán fontos lehet. Noha – ki tudja, mióta már – állandóan azt halljuk, hogy nem fontos. Valamikor talán az volt, de az sok évtizede lehetett. Az író és a költő pedig még sokkal nagyobb embernek számított, akinek magas helyekről kérdezték a véleményét, és biztos lehetett benne, hogy komolyan is veszik, amit mond. Úgy érezhette, hogy érdemben hozzászólhat a világ dolgaihoz, és hatással lehet rájuk.
A hangoló zenészeket, a kivetítőn pergő irodalmi klipeket, a gyülekezőket és a színpad előtt készülődő közreműködőket figyelve körülbelül öt perce ülhetek a Petőfi múzeum dísztermében, amikor egyszer csak rájövök, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei igazgatósága, az élén éppen Szentmártonival „nyilvános összeesküvésbe” von be ma este, és éppen az „irodalmi nemzetstratégia” ügyében. Minden erre utal: az, hogy komolykodva gálaestnek nevezik a mai alkalmat; az, hogy idén először rendeznek ilyet; az, hogy műsorral körítik az oklevelek átadását; és főleg az, hogy itt ma minden az alkotókról és az irodalomról szól. Bármilyen szerényen, izgulósan várakoznak is, ez az este az övék, és a nagyra hivatottságukat akarja a lelkünkbe vésni.
Pilinszky annak idején egy interjúban elárulta: fiatalon azt hitte, hogy a költők általában éhen halnak. Később aztán nagyon meghatotta, hogy neki nem ez a sors jár: egyre elismertebb lett, kedvére írhatott-pihenhetett a szigligeti alkotóházban, utazhatott, időről időre nemzetközi költőfesztiválok vendége volt, fordítani kezdték a verseit külföldön. Megtapasztalta, hogy költőnek lenni nem magányos bolyongás, hanem szellemi körhöz kapcsolódás, valahova tartozás, valami társadalmi értelemben is helyeselt és fontosnak tartott tevékenység, amelynek képviselőit becsben tartják.