Baska Barbara most kisregény formában adja át Édesapja naplóját, hogy az ő szavai meséljék el a szavakon túlit. Olvass bele!
Archívum címkék: Baska Barbara
„Tudunk egymásról, mint öröm és bánat” – Baska Barbara: Baska magyarul beszél
A Baska magyarul beszél „családi film”. Egy család filmje. Egy lány filmje, aki apja nemzedékekre szóló traumáját hordozza, és meghaladásának lehetőségét keresi. Legnagyobb erényei és hibái egyaránt e kettőből származnak. Baska József festő (1935–2017) traumája szülőföldjének elvesztése, „dacos” magyarsága miatti gyermekkori szenvedése, a szlovák nacionalizmus és a Beneš-dekrétumok következményei előli menekülés lidérces emléke volt, egész életén át kitartott, és meghatározta művészetének alapmotívumait. Kisdiákként megalázta és verte a tanár kizárólag azért, mert magyarul is meg mert szólalni az iskolában, vagyis olyasmi miatt szenvedett, ami nem tudott nem lenni: létét és identitását kikezdő, megkérdőjelező sérelem érte. Magyarországon új hazára lelt ugyan, de soha nem tudott elszakadni attól, amit elvesztett, ami éppen a hiánya által maradt benne eleven mindhalálig.
Baska Barbara arra vállalkozott, hogy apja azonos című könyve alapján bemutassa, értelmezze, amiről gyerekként olyan sokat hallott, hogy egészen az övé is lett. Ő tér vissza a szökés egykori színhelyére, a zöldhatárra, nyomozza a múltat, kérdez pszichológust, történészt, rokont, barátot, az ő hangját halljuk és arcát látjuk a legtöbbet: egészen beleáll ebbe a projektbe. Önmagát is élveboncolja ily módon, és mint a díszbemutató utáni beszélgetésen elmondta, időnként bizonytalanná vált abban, nem lesz-e emiatt belőle túl sok.
Mint a filmben elhangzik: a második generáció még mindig továbbviszi, magában hordozza az első traumáját, és azért kell vele intenzíven foglalkoznia, hogy a harmadik már mentesüljön tőle, vagyis Barbara igyekezetének központi jelentősége van. Mégsem szabadulhatunk attól a rossz érzésünktől, hogy mivel ő egyszerre a rendező, az egyik főszereplő, a narrátor és archív felvételeken többször megszólaló édesapja sorsának „médiuma”, időnként mintha már-már eltakarná azt, akit valójában meg akar mutatni. Az lehet a baj, hogy túl sokat vállalt magára, túl sokféle szerepben van jelen, és a feladat meghaladja az erejét. Nem azért, mert nem elég erős, hanem mert ehhez senki sem lehet elég erős. Nehézséget jelent az is, hogy amikor valaki mást – még akkor is, ha általa nagyon szeretett személyt – képvisel, csak annak mértékében képes ebben a szerepben helytállni, amennyire csakugyan átérezte, magáévá tette a másik által megélteket. Ám az azonosulás soha nem lehet tökéletes.
A lány, aki fekete bárány akart lenni – Baska Barbara dokumentumfilmjéről
A festmény címe: Így jöttem el, Baska József munkája. Ez az erőteljes üzenet a feltámadásról, újrakezdésről, a sejtszintű magyarságtudatról és annak mindenáron történő megtartásáról mindenki számára üzenet.
„Itt élt és alkotott Baska József érdemes művész, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakja” – olvasom az emléktábla szövegét, miközben a József Attila utcai ház előtt Baska Barbara grafikusművészre, filmoperatőrre várok, hogy sétáljunk egyet a kisfiával, a kilenc hónapos Lexszel, és közben múltat idézzünk. Baska József családjának 1947-es kényszerű menekülése a Felvidékről ugyanazt az üzenetet hordozta, mint amit lányának, Barbarának a közelmúltban megélt autóbalesete és kálváriája. Ez pedig nem más, mint az elmúlás közelségének és az ezt követő újjászületés élményének megélése.
Barbarával most először találkozunk, mégis mindkettőnknek olyan érzése van, mintha már korábbról ismernénk egymást. Elindulunk a Vörösmarty tér felé, Lex a babakocsiban gőgicsél. Barbara Deus ex machina című verseskötetével kint volt a könyvünnepen: ezzel mutatkozott be szépíróként. A könyvben haikuk és Barbara fotói vannak, amelyeket a kórházban készített. A verseket tavaly írta, amikor a második terhessége alatt covidos lett, majd autóbaleset következtében epehólyagműtétre szorult. Aggódott az akkor még a pocakjában lévő Alexanderért, ám közben ihletet merített egy verseskötethez, melyet végül hálából az életét megmentő és őt áldozatosan kezelő orvosoknak ajánlott. „Egyetértesz velem abban, hogy az orvosok olyanok, mintha nem halandó lények lennének, hanem sokkal közelebb vannak az Úrhoz, mint mi? Az ember éli az életét, történik valami, akár egy betegség vagy egy baleset, jönnek az orvosok, és »megszerelik«, aminek köszönhetően tovább él, akár évtizedekig, lehetnek gyerekei, folytatódik az élet” – mondja Barbara, miközben leülünk az egyik nagy múltú cukrászda teraszán.