Best WordPress Hosting
 

A lány, aki fekete bárány akart lenni – Baska Barbara dokumentumfilmjéről

A festmény címe: Így jöttem el, Baska József munkája. Ez az erőteljes üzenet a feltámadásról, újrakezdésről, a sejtszintű magyarságtudatról és annak mindenáron történő megtartásáról mindenki számára üzenet.

„Itt élt és alkotott Baska József érdemes művész, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakja” – olvasom az emléktábla szövegét, miközben a József Attila utcai ház előtt Baska Barbara grafikusművészre, filmoperatőrre várok, hogy sétáljunk egyet a kisfiával, a kilenc hónapos Lexszel, és közben múltat idézzünk. Baska József családjának 1947-es kényszerű menekülése a Felvidékről ugyanazt az üzenetet hordozta, mint amit lányának, Barbarának a közelmúltban megélt autóbalesete és kálváriája. Ez pedig nem más, mint az elmúlás közelségének és az ezt követő újjászületés élményének megélése.

Barbarával most először találkozunk, mégis mindkettőnknek olyan érzése van, mintha már korábbról ismernénk egymást. Elindulunk a Vörösmarty tér felé, Lex a babakocsiban gőgicsél. Barbara Deus ex machina című verseskötetével kint volt a könyvünnepen: ezzel mutatkozott be szépíróként. A könyvben haikuk és Barbara fotói vannak, amelyeket a kórházban készített. A verseket tavaly írta, amikor a második terhessége alatt covidos lett, majd autóbaleset következtében epehólyagműtétre szorult. Aggódott az akkor még a pocakjában lévő Alexanderért, ám közben ihletet merített egy verseskötethez, melyet végül hálából az életét megmentő és őt áldozatosan kezelő orvosoknak ajánlott. „Egyetértesz velem abban, hogy az orvosok olyanok, mintha nem halandó lények lennének, hanem sokkal közelebb vannak az Úrhoz, mint mi? Az ember éli az életét, történik valami, akár egy betegség vagy egy baleset, jönnek az orvosok, és »megszerelik«, aminek köszönhetően tovább él, akár évtizedekig, lehetnek gyerekei, folytatódik az élet” – mondja Barbara, miközben leülünk az egyik nagy múltú cukrászda teraszán.

Szerelmes biciklisták és bájos sofőrök a magyar filmben

Meseautó (1934)

Rendező: Gaál Béla, író: Vadnai László, Vitéz Miklós, forgatókönyvíró: Vadnai László, operatőr: Heinrich Balasch, szereplők: Perczel Zita, Törzs Jenő, Kabos Gyula, Gombaszögi Ella, Gózon Gyula, Berky Lili

A korai hangosfilmkorszak egyik legismertebb vígjátékának szinte főszereplőjévé lép elő egy autó, amely megkerülhetetlen jelentőségre tesz szert a történet beindításában. A film elején ugyanis a frissen munkába állt gépírólány, Vera (Perczel Zita) besétál egy autószalonba, hogy kipróbálja, hogyan csinálják a gazdagok: kicsit alkudni, érdeklődni, kipróbálni az elegáns kocsikat – mintha lenne is rájuk pénze. Nagyon megtetszik neki a „címszereplő”, egy elegáns Ford Wanderer, amit azonban a vagyonára áhítozó nőkből kiábrándult Szűcs bankigazgató (Törzs Jenő) foglalt le magányos vakációjára. A lányt meglátva viszont új ötlete támad: a kocsit a szalon ajándékaként átadja Verának, maga pedig sofőrnek jelentkezik mellé.

„Mámorító élmény, az első nagy győzelmek közül való az életben” – interjú Nagy Koppány Zsolttal

Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?

Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt –  amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett.

Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.