Az I. Lipót által a török kiűzése után, 1691-ben kiadott és 1848-ig hatályos Diploma Leopoldinum Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz csatolta, ám külön tartományként, nem pedig a Magyar Királyság részeként, az oklevél alapján a székelyek a katonáskodásért cserébe megtarthatták adómentességüket. A hétéves háború (1756–63) alatt azonban Mária Terézia – hivatalosan a török-tatár betörések elleni védelem, a pestis behurcolásának megakadályozása és a csempészek üldözése érdekében – határőrség felállítását rendelte el, a valódi cél azonban az volt, hogy ezen alakulatokat betagozzák a hadseregbe és külföldön is bevethessék.
A szervezéssel a feltétlenül udvarhű, a helyi viszonyokat nem ismerő és semmibe vevő morva Adolf von Buccow tábornokot bízták meg, aki 1762-től Erdély gubernátoraként addig példátlan módon a katonai és a politikai igazgatás felett is ellenőrzést gyakorolt. A magyarul nem tudó Buccow egyik első rendelkezéseként a magyar ügyviteli nyelvet latinra változtatta, azt is jelezve, mi vár az erdélyi rendekre.
A román határőr alakulatok szervezése gyorsan haladt, mert a román jobbágyok számára a katonáskodás a felemelkedést jelentette. A székelyek azonban védelmezték szabadságukat, adómentességüket és kiváltságaikat, és csak saját törvényeik szerint, saját maguk közül választott tisztek alatt lettek volna hajlandóak a katonáskodásra. Az összeírás ezért a székely közigazgatás megkerülésével zajlott, Buccow parancsait nem volt hajlandó írásba foglalni, a sorozóbizottságokat saját közvetlen irányítása alá rendelte. A tiltakozókat ígéretekkel, majd fenyegetésekkel, idővel már erőszakkal igyekezett jobb belátásra bírni, de hiába, az elégedetlenség egyre nőtt.