Best WordPress Hosting
 

Az ember tragédiájának ezerféle arca

Nem diákként, nem magyar szakosként, ismerte meg Az ember tragédiáját, kezdte Vidnyánszky, hanem akkor, amikor rövid ideig tanár volt Nagymuzsalyban. Abban a faluban, ahol születtet és felnőtt, volt középiskola. Édesapja hozta létre, és ő volt az igazgatója. Édesanyja magyartanárként színjátszó kört vezetett ott. A későbbi beregszászi társulat nem egy tagja járt hozzá, szavalókat készített fel. A nyolcvanas években a betlehemezéssel is foglalkozott, hogy a közösség visszatanulhassa a népszokást. Az iskolában egyébként voltak párhuzamos ukrán osztályok, de azokba is főleg magyar gyerekek jártak.  Nagymuzsaly iskolájának hatszáz tanulója volt. Vidnyánszky Attiláék magyar osztálya még harminckét főből állt, és így volt ez akkor is, amikor később már ő tanított ott. A változások után, az 1990-es évek közepén viszont már jó, ha tízes osztálylétszámok voltak. Érettségi után Ungvárra, magyar–történelem szakra jelentkezett, végzés után el kellett helyezkednie, és így rövid ideig apja iskolájában tanított, mielőtt Kijevbe ment színházi rendezést tanulni. A sors úgy hozta, hogy az osztályának a Tragédiát is tanítania kellett, és ez sorsdöntő találkozásnak bizonyult a számára.

Amikor a kijevi magyar színészosztályával egy-egy félévet a budapesti színművészetin töltött, egy nemzetközi Tragédia-fesztiválon megcsinálták a római színt. Ezt az akkori rektor, Huszti Péter találta ki, akinek a színészi pályáján szintén meghatározó volt a Tragédia és Ádám szerepe. Vidnyánszky a beregszásziakkal 1998-ban rendezte meg először az egész drámát, aztán 2008-tól sorban jöttek az újabb verziók Zsámbékon, Gyulán, Kisvárdán, a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Csokonai Színházban és a Nemzetiben.

A Tragédiát kimeríthetetlen gondolati univerzumnak tartja. Olyan műnek, amellyel egy életen át foglalkozni lehet, mert mindig új és új arcát mutatja attól függően, hogy mikor, mely életkorodban és milyen „állapotban” foglalkozol vele, hol tartasz a hit kérdésében. Ő tulajdonképpen mindig ugyanazt az előadást rendezi, mondta el, de a hangsúlyok, az irányok persze változnak. Nagyon nehéz erről beszélni, folytatta, mert a szimbólumok, metaforák és érzetek gazdag asszociációs lehetőségei elmondva banálissá válnak. Az első, ’98-as beregszászi verzióban nagyon fontos volt megtalálnia, mi közünk van nekünk, mai embereknek ehhez a műhöz, miért játsszuk el, miként szól rólunk.

A. I. – Emberi nyelv értelem és érzelem nélkül?

Stanley Kubrick és Steven Spielberg kultikus filmjében (A. I. – Mesterséges értelem, 2001) egy szülőpáros örökbe fogad egy robotgyereket. A szülők hús-vér gyermeke kómában fekszik, ezért az édesapa azzal lepi meg a feleségét, hogy hazaviszi Davidet, a laboratóriumi körülmények között kifejlesztett mesterséges intelligenciát, aki – ha bizonyos szavakat a megfelelő sorrendben kiejtve beprogramozzák – kísértetiesen hasonlít egy igazi kisgyerekre. A tudósok legnagyobb áttörésének David esetében az számít, hogy a jó programozás hatására érzelmileg kötődni kezd a programozó személy(ek)hez, ezt az érzelmi kötődést pedig megszakítani már sohasem lehet. David aztán később szeretne valódi, hús-vér kisgyermekké válni, ezért Pinokkiót is túlszárnyaló kalandokba kezd, a film pedig az értelem és az érzelem szoros összefonódásának futurisztikus és megható elegyévé válik. Az érzelmek David nyelvhasználatában is tükröződnek: használja és érti az anya, a szeretlek és a kérlek szavakat, karaktere – többek között – ezért is válik már-már teljesen emberivé.

Most, amikor a világ ChatGPT-lázban ég, nem is lehetne aktuálisabb a probléma, amit a film fölvet. Bár a robotika is egyre merészebb fejlesztéseket hajt végre, és robotok is képesek hátborzongató válaszokat adni (ha minden igaz, a világ és az emberiség leigázásáról is), a Kubrick–Spielberg-féle világ még nem jött el. Megdöbbentő azonban az, ahogyan ezek a mesterséges intelligenciák kommunikálnak: az ember érzése az is lehet, hogy egy szinte teljes anyanyelvi kompetenciával bíró, a tények világában többé-kevésbé jártas, talpraesett ügyfélszolgálatossal ül szemben. A ChatGPT-vel gyakorlatilag majdnem tökéletes, intelligens párbeszédet folytathatunk szinte bármiről: az időjárásról, a közéletről, az aktuális házi feladatunkról. A program a kérdésekre nyelvileg értelmes válaszokat ad, és még képes elnézést is kérni a tévedéseiért. Az OpenAI másik fejlesztésével, a komplett esszéket gyártó Playgrounddal emellett szinte tökéletes szöveget írattathatunk szinte bármilyen témában.

A ChatGPT és a Playground azonban nem szövegértelmező, hanem szöveggeneráló (ún. dekóder) intelligenciák. Vagyis nem keresik a szöveg értelmét, nem kutatják, hogy az egymás mellé rakott szavak megfelelnek-e a valóságnak, és kritikai érzékük sincsen a generált információ monitorozására – legfeljebb a felhasználó hívhatja föl a figyelmüket a tévedésükre. Ha pedig a nyelvhasználat esztétikai rétegei felé mozdulunk el (pl. az érzelmek motiválta témákról való beszéd), további érdekességekre bukkanhatunk.

„Civilizációs szintű változás előtt állunk” – Menyhei György az első magyar, MI-jal létrehozott verseskötetéről

Az általad használt nyelvi modell miben különbözik a ChatGPT-től? Egyáltalán, hogyan működnek ezek a rendszerek?

Nagyon leegyszerűsítve, a nyelvi modellek célja, hogy kitalálják: egy mondatban mi lesz a következő, legvalószínűbb szó. A szövegek generálását az előzőleg megtanult adatokból, korpuszból végzik, amelyek jellemzően internetes forrásokból származnak. Hatalmas mennyiségű szöveget képesek feldolgozni, és a technológia folyamatosan fejlődik: a GPT-2-nél – amit még én is használtam három éve – már kétezerszer nagyobb neurális hálóval rendelkezik a ChatGTP. Az, hogy ezek a neurális hálók hogyan fejlesztik magukat, megjósolhatatlan. Feketedobozok, amelyeknél azt, hogy mit tudnak valójában, a kimenetnél tapasztaljuk meg, amikor használjuk őket.

Rendesen megelőzted a most tapasztalható hype-ot, hiszen a nemrég megjelent Újmagyar Gép című kötetet három éve hoztad létre, amelybe GPT-2-vel generáltál verseket. Hogy zajlott a munkafolyamat?