Stanley Kubrick és Steven Spielberg kultikus filmjében (A. I. – Mesterséges értelem, 2001) egy szülőpáros örökbe fogad egy robotgyereket. A szülők hús-vér gyermeke kómában fekszik, ezért az édesapa azzal lepi meg a feleségét, hogy hazaviszi Davidet, a laboratóriumi körülmények között kifejlesztett mesterséges intelligenciát, aki – ha bizonyos szavakat a megfelelő sorrendben kiejtve beprogramozzák – kísértetiesen hasonlít egy igazi kisgyerekre. A tudósok legnagyobb áttörésének David esetében az számít, hogy a jó programozás hatására érzelmileg kötődni kezd a programozó személy(ek)hez, ezt az érzelmi kötődést pedig megszakítani már sohasem lehet. David aztán később szeretne valódi, hús-vér kisgyermekké válni, ezért Pinokkiót is túlszárnyaló kalandokba kezd, a film pedig az értelem és az érzelem szoros összefonódásának futurisztikus és megható elegyévé válik. Az érzelmek David nyelvhasználatában is tükröződnek: használja és érti az anya, a szeretlek és a kérlek szavakat, karaktere – többek között – ezért is válik már-már teljesen emberivé.
Most, amikor a világ ChatGPT-lázban ég, nem is lehetne aktuálisabb a probléma, amit a film fölvet. Bár a robotika is egyre merészebb fejlesztéseket hajt végre, és robotok is képesek hátborzongató válaszokat adni (ha minden igaz, a világ és az emberiség leigázásáról is), a Kubrick–Spielberg-féle világ még nem jött el. Megdöbbentő azonban az, ahogyan ezek a mesterséges intelligenciák kommunikálnak: az ember érzése az is lehet, hogy egy szinte teljes anyanyelvi kompetenciával bíró, a tények világában többé-kevésbé jártas, talpraesett ügyfélszolgálatossal ül szemben. A ChatGPT-vel gyakorlatilag majdnem tökéletes, intelligens párbeszédet folytathatunk szinte bármiről: az időjárásról, a közéletről, az aktuális házi feladatunkról. A program a kérdésekre nyelvileg értelmes válaszokat ad, és még képes elnézést is kérni a tévedéseiért. Az OpenAI másik fejlesztésével, a komplett esszéket gyártó Playgrounddal emellett szinte tökéletes szöveget írattathatunk szinte bármilyen témában.
A ChatGPT és a Playground azonban nem szövegértelmező, hanem szöveggeneráló (ún. dekóder) intelligenciák. Vagyis nem keresik a szöveg értelmét, nem kutatják, hogy az egymás mellé rakott szavak megfelelnek-e a valóságnak, és kritikai érzékük sincsen a generált információ monitorozására – legfeljebb a felhasználó hívhatja föl a figyelmüket a tévedésükre. Ha pedig a nyelvhasználat esztétikai rétegei felé mozdulunk el (pl. az érzelmek motiválta témákról való beszéd), további érdekességekre bukkanhatunk.