Nem diákként, nem magyar szakosként, ismerte meg Az ember tragédiáját, kezdte Vidnyánszky, hanem akkor, amikor rövid ideig tanár volt Nagymuzsalyban. Abban a faluban, ahol születtet és felnőtt, volt középiskola. Édesapja hozta létre, és ő volt az igazgatója. Édesanyja magyartanárként színjátszó kört vezetett ott. A későbbi beregszászi társulat nem egy tagja járt hozzá, szavalókat készített fel. A nyolcvanas években a betlehemezéssel is foglalkozott, hogy a közösség visszatanulhassa a népszokást. Az iskolában egyébként voltak párhuzamos ukrán osztályok, de azokba is főleg magyar gyerekek jártak. Nagymuzsaly iskolájának hatszáz tanulója volt. Vidnyánszky Attiláék magyar osztálya még harminckét főből állt, és így volt ez akkor is, amikor később már ő tanított ott. A változások után, az 1990-es évek közepén viszont már jó, ha tízes osztálylétszámok voltak. Érettségi után Ungvárra, magyar–történelem szakra jelentkezett, végzés után el kellett helyezkednie, és így rövid ideig apja iskolájában tanított, mielőtt Kijevbe ment színházi rendezést tanulni. A sors úgy hozta, hogy az osztályának a Tragédiát is tanítania kellett, és ez sorsdöntő találkozásnak bizonyult a számára.
Amikor a kijevi magyar színészosztályával egy-egy félévet a budapesti színművészetin töltött, egy nemzetközi Tragédia-fesztiválon megcsinálták a római színt. Ezt az akkori rektor, Huszti Péter találta ki, akinek a színészi pályáján szintén meghatározó volt a Tragédia és Ádám szerepe. Vidnyánszky a beregszásziakkal 1998-ban rendezte meg először az egész drámát, aztán 2008-tól sorban jöttek az újabb verziók Zsámbékon, Gyulán, Kisvárdán, a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Csokonai Színházban és a Nemzetiben.
A Tragédiát kimeríthetetlen gondolati univerzumnak tartja. Olyan műnek, amellyel egy életen át foglalkozni lehet, mert mindig új és új arcát mutatja attól függően, hogy mikor, mely életkorodban és milyen „állapotban” foglalkozol vele, hol tartasz a hit kérdésében. Ő tulajdonképpen mindig ugyanazt az előadást rendezi, mondta el, de a hangsúlyok, az irányok persze változnak. Nagyon nehéz erről beszélni, folytatta, mert a szimbólumok, metaforák és érzetek gazdag asszociációs lehetőségei elmondva banálissá válnak. Az első, ’98-as beregszászi verzióban nagyon fontos volt megtalálnia, mi közünk van nekünk, mai embereknek ehhez a műhöz, miért játsszuk el, miként szól rólunk.