Molnár Ferenc csak éjszaka tudott írni. Jókai Mór egész életében hajnal és délelőtt tíz között dolgozott – ha határidőre kellett befejeznie egy könyvet, a felesége gyakran rázárta az ajtót, hogy biztosan elkészüljön. Az irodalmi pletykagyár csak úgy hemzseg a hasonló – igaznak hitt – anekdotáktól, a kulisszatitkokra kíváncsi közönség pedig kapva kap minden apró morzsán, ami kicsit is közelebb hozza a szentként tisztelt klasszikusokat. A feltörekvő irodalmárok más célból űzik „bulvárkutató” tevékenységüket: ők a jó íróvá válás receptjét keresik; olyan tippeket és trükköket szeretnének megismerni, amelyek révén fejlődhetnek.
De mi a helyzet a másik oldallal? Hogyan olvastak nagy magyar szerzőink, és mit gondolnak erről a kérdésről a kortárs írók?
Egyszerre lehet hihetetlenül nehéz és megdöbbentően egyszerű feladat íróként az olvasásról beszélni. Hihetetlenül nehéz, mert teljes nézőpontváltásra van szükség: a szerzőnek le kell választania magáról az alkotói énjét, ki kell lépnie elsődleges szerepéből, és mintegy kívülről szemlélnie saját és pályatársai tevékenységét. Mint amikor egy filmrendező filmet néz, de katarzist ígérő alkotás helyett párhuzamos vágásokat és késleltető szerkezetet lát. Vagy mint amikor a színész nézőként megy színházba, és az előadás alatt csak az jár a fejében, hogy ő hogyan játszaná valamelyik szerepet. Adódik a kérdés, hogy tud-e egy szakmabeli nem szakmabeliként viszonyulni területének tárgyához, laikusként élvezni azt, aminek egyébként a mestere – és az is, szükség van-e egyáltalán ennyire éles határ húzására?