Best WordPress Hosting
 

Fogságban álmodta meg Pierre Boulle a Híd a Kwai folyón alapötletét

Avignonban született 1912. február 20-án. Jogász édesapja színház- és irodalomszerető ember volt, ifjúkorában színházi kritikákat írt különböző újságokba. A kis Pierre csendes, visszahúzódó gyerek volt, apjához hasonlóan szerette a könyveket és a sakkot is. Iskoláit szülővárosában végezte, majd Párizsban mérnöki tanulmányokat folytatott. Diplomájának megszerzése után, 1936-tól technikusként egy gumiültetvényen dolgozott Malajziában. A második világháború kitörése után jelentkezett az indokínai francia hadseregbe, Szingapúrban titkos ügynöknek és szabotőrnek képezték ki, ezután Kínában, Burmában és Indokínában segítette a francia ellenállást, mauritiusi születésű üzletembernek adva ki magát. 1943-ban japán fogságba esett és életfogytig tartó kényszermunkára ítélték – az embertelen körülmények között született meg benne a Híd a Kwai folyón című regényének alapötlete. 1944-ben sikerült megszöknie, hamarosan már a brit különleges erők kötelékében szolgált Kalkuttában.

A háború után egy ideig még a gumiiparban dolgozott, majd visszatért hazájába, ahol szolgálataiért több kitüntetést is kapott. Egy hirtelen döntéstől vezérelve úgy határozott, felhagy a mérnöki munkával és az irodalomnak szenteli magát. Párizsba költözött és írni kezdett; 1950 és 1992 között szinte minden évben publikált egy művet. Első regénye – egy háborús kémtörténet – William Conrad címmel jelent meg 1950-ben.

Boulle több mint harminc könyvet írt, ezek rendre sikert is arattak, többet közülük meg is filmesítettek. Művei nagy része Délkelet-Ázsiában szerzett tapasztalataira épül, és sikeresen vegyíti a kalandot a lélekelemzéssel. Történetei politikai, filozófiai háttérbe ágyazva vizsgálják az emberi magatartás, a kötelességteljesítés helyes és helytelen értelmezésének problémáját.

Szerelmes történet nyerte el a Goncourt-díjat

A L’Iconoclaste kiadó gondozásában megjelent csaknem 600 oldalas mű a 20. századi Olaszországba kalauzolja az olvasót egy ellentmondásos szerelmi történeten és a művészet iránti szenvedélyen keresztül.

A zsűri a 14. fordulóban hozta ki győztesnek az 52 éves szerző regényét, ami arra utal, hogy hatalmas verseny volt idén a döntőbe jutott művek között. A Veiller sur elle végül a zsűrielnök Didier Decoin szavazatával győzött, amely két voksot ér.

„Ez egy fantasztikus pillanat, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben ilyet fogok átélni” –mondta újságíróknak Jean-Baptiste Andrea a párizsi Drouant étterem előtt, ahol 1914 óta hagyományosan egy ebéd keretében ítéli oda és adja át a zsűri a Goncourt-díjat.

Albert Camus, aki szerint az emberi élet a halál miatt teljesen értelmetlen

Az akkor francia uralom alatt álló Algériában, Mondovi (ma Dréan) városában látta meg a napvilágot. Apja egy évvel később elesett az első világháborúban, spanyol származású, írástudatlan és csaknem teljesen süket anyja takarításból tartotta el a családot. Camus az algíri líceum legkiválóbb diákjai közé tartozott és a sportban is jeleskedett, focizott és úszott. Tanulmányait tizenhét évesen tüdőbetegsége miatt félbe kellett szakítania, később az algíri egyetemre iratkozott be. Megélhetését alkalmi munkákból biztosította, dolgozott a meteorológiai intézetnél, autóalkatrész-eladóként és magántanítványokat is vállalt.

A görög és keresztény gondolkodás kapcsolatait vizsgáló szakdolgozatának elkészítése után tüdőbaját a Francia Alpokban kezeltette – életében ekkor járt először Európában. Hazatérése után anyja egyik lánytestvéréhez került, ahol gazdag könyvtár állt rendelkezésére, és ő szinte falta a könyveket, írni is ebben az időszakban kezdett. 1935-től rövid ideig tagja volt a kommunista pártnak, más baloldaliakkal együtt munkásszínházat szervezett. Céljuk elsősorban az ideológiai képzés volt a színház katartikus erejével, célközönségük pedig az algériai munkások voltak.

Első könyve, egy 1937-ben megjelent esszégyűjtemény visszhangtalan maradt, ezután regényírásba kezdett, de a művet végül nem fejezte be. 1938 szeptemberében a baloldali Alger Républicain című lap munkatársa lett, cikkeiben számos visszásságra hívta fel a figyelmet, bírálta a kolonializmust és az arabokkal szembeni elnyomást. A hatóságok emiatt nem nézték jó szemmel tevékenységét. 1939-ben Le Soir Républicain címmel lapot indított, ezt a következő évben betiltották, Camus pedig Párizsba ment, és egy ismerőse segítségével a Paris Soir szerkesztőségébe került. A francia összeomlás után, nem sokkal a német csapatok bevonulása előtt Lyonba menekült, majd rövid időre ismét Algériába ment, egy orani iskolában tanított.

Annie Ernaux a mi varázsanyónk

Annie Ernaux: Évek című könyvéről

Ha ősközösségben élnénk távoli barlangban tábortüzek mellett, akkor Annie Ernaux egy olyan varázsanyó lenne, akinek meséjét hosszan hallgatnánk egy jól sikerült vadászat után a csillagok alatt. Korábbi barlangokról mesélne, régi vadászatról, más törzsek tagjairól, és csupa-csupa érdekes dologról. A lobogó tűz fényében láthatnánk arcának kedvességét, huncutságát, örömét és nyugalmát, kínjait és fájdalmát.

Modern korban élünk, így aztán a barlangot lakóparkra, a tábortüzet kandallóra cseréltük. Radiátorok és hűtőszekrények társasága fogadja a “vadászatból” hazatért és megfáradt lényünket, de a mesék továbbra is elbűvölnek. Néha a mozi, vagy a kábeltévé adja meg, néha pedig az internet. Annie Ernaux varázsanyó meséi azonban könyveken keresztül érnek el hozzánk. A háború utáni modern Franciaország nagy krónikásának tartják. Talán nem alaptalanul, hiszen tavaly irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Életművéből az Évek című könyvét olvastam a napokban, ami teljesen elbűvölt.