Best WordPress Hosting
 

Kire is van valójában szüksége Erkel Zeneakadémiájának?

Hetek óta csendes, önmérséklő távolságtartással, az intézmény iránti féltő aggodalommal, ugyanakkor a minden valós érdeket szem előtt tartó végső döntésbe vetett hittel teli reménykedéssel figyelem, figyeljük szépapám Zeneakadémiájának utódlási fejleményeit.

Igen, Erkel Ferencről beszélek, aki nélkül aligha jött volna létre közel másfél évszázada Liszt Zeneakadémiája.

Hogy rögtön elejét vegyük az esetleg megosztó, netán irigységet sejtő-sejtető feltételezéseknek: Erkel életműve – melynek a számos közül az egyik, ha ugyan nem a legstabilabb tartóoszlopa a Pesti Zeneakadémia megalapítása – nem szorul semmiféle támasztékra. Talán csak a tényekről érdemes kicsit lehántani a sok évtizedes rárakódást:

Nyilvános Keller András rektori pályázata

A rektori pályázatom határidőre benyújtottam. Azért döntöttem a nyilvánosságra hozatala mellett, mert szeretném megelőzni a találgatásokat. Lehetőséget kívánok adni arra, hogy ne pusztán prekoncepciók, álhírek és feltételezések alapján alkossanak véleményt terveimről, hanem annak tartalmát megismerve pontos képet kapjon a közvélemény elképzeléseimről.

A pályázat itt olvasható.

A Zeneakadémia magyar kultúrában betöltött szerepe jóval meghaladja egy oktatási intézmény feladatait és kereteit, meghatározó szerepet tölt be az egész ország kultúrája és műveltsége szempontjából. A kodályi eszméket kiemelten fontosnak tartom a magyar közélet és az egész zeneélet tekintetében, ezért rektori pályázatomhoz Kodály Zoltán 1953-ban a Zeneakadémián elmondott „Ki a jó zenész?” című beszéde adta az iránytűt, melynek elején Kodály így ír a Zeneakadémiáról:

„Nem a kapitány fedezi fel Amerikát, hanem a teljes legénység, együtt” – Tóth Péter is pályázik a Zeneakadémia rektori székére

Egyet biztosan tudunk, Dr. Tóth Péter érdemes művész, Erkel- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző, a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karának egyetemi tanára és általános dékánhelyettese leadta pályázatát.

Könnyű volt önt „táncba vinni”?

Nagyon-nagyon nehezen adtam be a derekamat. Tudom, a pályázók mindig úgy kezdik, hogy sokan megkeresték őket, és ez valószínűleg mindig igaz is. A kérdés csak az, hogy mennyi a sok? Öt ember? Tíz ember? Mindegy is. Sokkal fontosabb, hogy kik ezek az emberek. Mindenesetre – bár nyilván hízelgett a hiúságomnak – rendkívül sokára szántam el magam. Már fél évvel ezelőtt is kaptam megkereséseket, amiket határozottan visszautasítottam, hiszen meggyőződésem, hogy egy rektorválasztás alapvetően az adott egyetem belügye kell legyen. Talán hihetetlen, de még két héttel ezelőtt is azt javasoltam a felém bizalommal lévő vezető oktatóknak, hogy próbáljanak valaki mást találni, lehetőleg a saját köreikből. Amennyire tudom, ezt becsülettel meg is tették, de nem igazán találtak olyan jelöltet, aki minden kritériumnak megfelel és vállalta volna a feladatot. Ezek után úgy éreztem, most már nem tehetem meg, hogy kibújok egy ilyen felkérés alól, hiszen a Zeneakadémia rektorának lenni – ha csak pár percig és csak gondolatban – mégiscsak a zenész szakma legmagasabb elismerése, és lehetőségem lenne megvalósítani jobbító szándékú elképzeléseimet, amelyekről a szakmában sokat beszéltünk, egyeztettünk az elmúlt évek alatt, de melyek irányába nem történt valódi előrelépés. Mérlegeltem a követelményeket, és arra jutottam, hogy megfelelek a pályázati kiírásnak.