Best WordPress Hosting
 

Nyilvános Keller András rektori pályázata

A rektori pályázatom határidőre benyújtottam. Azért döntöttem a nyilvánosságra hozatala mellett, mert szeretném megelőzni a találgatásokat. Lehetőséget kívánok adni arra, hogy ne pusztán prekoncepciók, álhírek és feltételezések alapján alkossanak véleményt terveimről, hanem annak tartalmát megismerve pontos képet kapjon a közvélemény elképzeléseimről.

A pályázat itt olvasható.

A Zeneakadémia magyar kultúrában betöltött szerepe jóval meghaladja egy oktatási intézmény feladatait és kereteit, meghatározó szerepet tölt be az egész ország kultúrája és műveltsége szempontjából. A kodályi eszméket kiemelten fontosnak tartom a magyar közélet és az egész zeneélet tekintetében, ezért rektori pályázatomhoz Kodály Zoltán 1953-ban a Zeneakadémián elmondott „Ki a jó zenész?” című beszéde adta az iránytűt, melynek elején Kodály így ír a Zeneakadémiáról:

Költőből lett politikus – hetven éve született Szőcs Géza

Kolozsvárott, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar-orosz szakos bölcsészdiplomát szerzett, az egyetemen egyik szerkesztője volt az Echinox című háromnyelvű diáklapnak. 1977-től az Igazság című lap munkatársa, a lap Fellegvár című ifjúsági mellékletének szerkesztője lett. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? egy csapásra nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte, az ezt követő Kilátótorony és környéke (1977), majd a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás (1979) már az egyetemes magyar irodalom körében is ismertté tették nevét.

Szőcs Géza verseiben egyre nyíltabban fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit.

1979-ben a Herder-díjat elnyert Sütő András a díjjal járó lehetőségként őt jelölte ösztöndíjasnak, így egy évet Bécsben tölthetett. A hivatalos kiadványok egyre erőteljesebb cenzúrázása miatt csatlakozott a „második nyilvánosság” megteremtésére tett romániai kísérlethez, 1981-ben az Ellenpontok című szamizdat egyik szerkesztője lett. Az Ellenpontok segített felhívni a figyelmet a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság tűrhetetlen helyzetére, memorandumot juttattak el a helsinki folyamat 1982-es madridi utótalálkozójához.

Érződik valami vihar előtti csend – beszélgetés Gál János költővel

Gál maga is ott volt Tokajban, a tábor egyik díjazottja volt, s bár a kerekasztal-beszélgetésen nem vett részt, volt alkalma találkozni Zalán Tiborral és Turczi Istvánnal, akikkel személyesen is szót válthatott az ott elhangzottakról. Egy újabb érdekes nézőpont és néhány fontos, új adalék a témához.

Az Írószövetség egyik fiatal díjazottja voltál az idén. Mit váltott ki belőled Kukorelly mester azon kijelentése, hogy a tokaji írótáborban nincsenek írók? Pályakezdőként milyen megélni ezt?

Elhiszem, hogy a tábort szervező egyesület vezetőségének sértő volt ilyen sorokat olvasni, de sajnos valahol tudtam Kukorelly szavaival rezonálni. Nem olyan alapon, hogy hány meg mekkora író gyűlt össze Tokajban idén augusztusban, ez az én nézőpontomból majdnem indifferens. Engem a tábor résztvevőinek zárt és utánpótlás nélkülinek tűnő közössége töltött el kétségekkel. Mi néhányan mint fiatal díjazottak nagy örömmel és köszönettel fogadtuk a meghívást, de a rendezvény egésze alatt nézőnek, nem pedig résztvevőnek éreztük magunkat.

Értékrelativizmus és nemzedékek – Beszélgetés Regős Mátyással

Érdemes-e ma poétának lenni Magyarországon?

Ma teljesen más jellemzőkkel és indíttatásokkal lépnek be a fiatalok az irodalmi életbe, mint korábban. Orbán János Dénes mondta egyszer, hogy szerinte van bennünk egyféle szellemi restség, léhaság, és azok a vezérfigurák is hiányoznak közülünk, akik az ő generációjában még megvoltak, hogy a fontos ügyek élére álljanak. Én ezzel nem egészen értek egyet – szerintem ez kortünet, tulajdonképpen minden közösséget elhagyni látszunk. Ráadásul úgy látom, ez a jelenség még azokra is igaz, akik a múlt században szocializálódtak. Szép lassan mindenkit átjár a magány iránti vágy, aztán nem lesz semmi.

Te személyesen miben látod ennek az okát?