Best WordPress Hosting
 

IV. Béla és kora – Zsuffa Tünde: Az Ég tartja a Királyt

Két évvel az Árpád-házi Szent Erzsébet életéről szóló történelmi regény után megjelent a IV. Béla és a tatárjárás idejébe kalauzoló folytatás, amelyben az írótól megszokott olvasmányos stílusban, közelről ismerhetjük meg a válságos időszak közszereplőit és kisembereit, az iskolai történelemórákon „országépítőnek, második honalapítónak” tartott királyunk esendő emberi oldalát. Béla sokáig nem fogadja meg apja, húga és bölcs lovagja tanácsait, és csak akkor változik meg, amikor országa védelem nélkül marad a kegyetlen tatárok seregével szemben. Ekkor viszont önmagát felülmúlva és megtérve az ország megtartójává, a nemzet összekovácsolójává válik.

Zsuffa Tünde hitelesen rajzolja meg egy olyan államférfi portréját, aki hitével és akaratával bebizonyította, hogy az ember akkor képes gyökeres változásra, ha beismeri a hibáit, majd magát és országát egyaránt a gondviselésre bízza. IV. Béla eleinte nem volt sem jó ember, sem jó uralkodó: apja halálát kívánta, hogy végre bosszút állhasson a gyerekként a szeme láttára hidegvérrel meggyilkolt anyja, Gertrúd haláláért. Gyilkosaival ifjú királyként könyörtelenül le is számolt. Apja kérése ellenére annak várandós özvegyét, Beatrixot sem kímélte, majd sorra elbánt a magyar főurakkal. S míg dühkitöréseitől a családját is beleértve az egész udvar szenvedett, elfordult Istentől, Walter lovag tanácsa ellenére magára haragította a pápát, barátait, rokonait és a népét is. A magyarok nem tudtak megbékélni a király által betelepített, annak vendégszeretetével visszaélő kunokkal, és a főúri bujtogatás hatására végül végeztek Kötöny fejedelemmel és családjával. Amikor az indulatai úgy diktálták, a bosszú- és hataloméhes király még öccsével, az őt támogató Kálmán herceggel és apja leghűségesebb emberével, a bölcs német Walter lovaggal is szembefordult. Az egyetlen, akit soha nem tagadott meg, a szűk családja: felesége, Laszkarisz Mária és gyermekei voltak. Bárhogy is alakul a helyzet, őket mindig védelmezte.

Csak amikor a maga által teremtett romhalmaz tetején egyedül, támogatók és barátok nélkül, a Kelet és Nyugat között őrlődő, magára maradt országot könnyűszerrel elpusztító kegyetlen tatárok serege által legyőzve találta magát, jött rá, hogy 

Jojo Moyes: Áradó fény

“Ezen a könyvön jobban szerettem dolgozni, mint az összes többin, amit valaha is írtam. Beleszerettem a helybe, az ott élőkbe, aztán magába  a történetbe, amit nagy öröm volt megírni.”

Most még nagyon a könyv hatása alatt vagyok, de ebben a pillanatban ki tudnám jelenteni, hogy én pedig megtaláltam a kedvenc könyvemet Jojo Moyes könyvei közül. Ez a könyvekről, könyvtáros nőkről szóló történet teljesen levett a lábamról, fantasztikusan élveztem, nagyon szerettem és sajnálom, hogy vége van. 

Alice Wright hirtelen felindulásból, vagy fellángolásból férjhez megy a jóképű amerikai fiatalemberhez, aki édesapjával tett üzleti körutat Angliában. A két férfi már Alice társaságában tér haza a Kentucky állambeli Baileyville-be, ahol semmi nem olyan, mint amire Alice számított.

Néhány gondolat a történelmi (?) regényről

Pár héttel ezelőtt, miután a közösségi médiában is híre ment az újabb Fábián Marcell-kötet közelgő megjelenésének, egy régi, kedves olvasóm tisztelt meg levelével, s osztotta meg velem véleményét a hírről. A „régi, kedves olvasó” érték, csínján kell vele bánni, hiszen aki húsz éve követi hűségesen alkotói tevékenységünket, jogosult lesz egyedi-egyéni bírálatra. Még akkor is, sőt leginkább akkor, ha csalódottságának ad hangot. Mivelhogy őszinte. Nem udvariaskodik. És ezt le is írta a levelében, miszerint látja ugyan, hogy új regényem jelenik meg, de hadd ne kelljen neki gratulálnia hozzá.

Ez a régi, kedves olvasóm nagy rajongója volt a Diogenész kertjének, a Végvárnak, a novelláimnak – mindenekelőtt az említett szövegekben tetten érhető mágikus realizmus miatt. A történelmi regényeimmel nem tudott mit kezdeni, főként a történelmi krimikkel, a két Fábián Marcell-regénnyel. Leveléből tehát egyértelműen kiolvasható volt a beteljesületlen várakozás, ugyanakkor az optimista remény is, hogy előbb-utóbb visszatérek a „hagyományos” prózához, s hanyagolom a populáris műfajokat, mivel „te többre vagy képes”.

Engem ez a „többre vagy képes” ütött mellbe leginkább.

Tapodi Brigitta: Amit örökül kapsz

Nagyon sok gondolat kavarog bennem azt illetően, hogy mivel kezdjem ezt a bejegyzést. Azzal, hogy bizony az én családomban is többször megfogalmazódott az elindulás gondolata, végül mentünk is, meg nem is, maradtunk is meg nem is? Mert attól, hogy az országban maradtunk, még a szülőhelyünkről elköltöztünk, és így, ha kicsiben is, de megtapasztalhatjuk, hogy milyen idegennek, szülőhelytől elszakítottnak lenni. 

Vagy kezdjem azzal, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt, vagy érett, vagy egyszerűen nem gondoltam arra, hogy jobban kifaggassam nagyszüleimet az életükről, a gyerekkorukról, az általuk megélt tragédiákról, örömökről és szépségekről, boldogságról, munkáról, születésekről, halálokról, családi kapcsolatokról, esetleg titkokról, amíg még megtehettem volna?

Vagy azzal, hogy imádok emlékezni a nagyszüleim történeteire, az édesanyám és nagybátyám, és más idősebb családtagok által elmesélt élettörténetekre és pillanatokra, ugyanakkor fájdalmasak is ezek a történetek, mert sokan már nincsenek velünk a szereplői közül, már csak az emlékeinkben és régi fényképeken élnek.