Nagyon sok gondolat kavarog bennem azt illetően, hogy mivel kezdjem ezt a bejegyzést. Azzal, hogy bizony az én családomban is többször megfogalmazódott az elindulás gondolata, végül mentünk is, meg nem is, maradtunk is meg nem is? Mert attól, hogy az országban maradtunk, még a szülőhelyünkről elköltöztünk, és így, ha kicsiben is, de megtapasztalhatjuk, hogy milyen idegennek, szülőhelytől elszakítottnak lenni.
Vagy kezdjem azzal, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt, vagy érett, vagy egyszerűen nem gondoltam arra, hogy jobban kifaggassam nagyszüleimet az életükről, a gyerekkorukról, az általuk megélt tragédiákról, örömökről és szépségekről, boldogságról, munkáról, születésekről, halálokról, családi kapcsolatokról, esetleg titkokról, amíg még megtehettem volna?
Vagy azzal, hogy imádok emlékezni a nagyszüleim történeteire, az édesanyám és nagybátyám, és más idősebb családtagok által elmesélt élettörténetekre és pillanatokra, ugyanakkor fájdalmasak is ezek a történetek, mert sokan már nincsenek velünk a szereplői közül, már csak az emlékeinkben és régi fényképeken élnek.