via kultura.hu => eredeti post link
A Frontátvonulás első osztályú irodalom, amelynek lírai dialógusairól, versritmusáról a Megáll az idő című fim forgatókönyve juthat eszünkbe. Mindkettőt Bereményi Géza jegyzi.
A bátorság nem esztétikai kategória, de azt kell mondanunk, hogy a hangjátékra emlékeztető album olyan kőkemény és rafinált rendszerkritikát fogalmazott meg, amelynek merészsége máig zavarba ejtő. Ekkor már persze az underground és a punk is beleüvöltötte dühét a pesti pincékbe, de a Frontátvonulás a komplexitása, robusztus lírája, ambiciózus szerkezete és előadói kvalitása miatt került a magyar popkultúra centrumába. Az album némi bulgakovi zamattal a megfigyelt és a megfigyelő közötti dinamikát is modellezi: „Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, keverik Ecsédi… Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme… csinálja nekünk itt a felfordulást, a botrányt, cirkuszozik… Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell még magukat védenem?… Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam… Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk, nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra duzzadozni az akta… Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi?”
A történet egyik főhősének, Vizinek olyan indulatos társadalmi kommentárt mondott föl, hogy 1983-ban beleremegtek a csehszlovák Supraphon lemezjátszó hangfalai és az Éva vermutos üvegek is a koloniál bárszekrényen. Azt mondja Ecsédi a rendszert kiszolgáló egykori osztálytársnak: „Csak annyi, Halmos, hogy elegem van a báljaitokból meg a bankettjeitekből, ti nem értek semmit, Halmos. Szart se!”