A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság (Puss in Boots: The Last Wish. Joel Crawford, 2022) összességében egy remek animációs film, ami nem csak a gyerekeknek nyújthat remek szórakozást, de a felnőttek is találhatnak benne számukra is tanulságos mondanivalót. A filmet az amerikai DreamWorks Animation cég dobta piacra, a Shrek-franchise részeként. 2022 decemberében debütált, és […]
Archívum címkék: filmkritika
Érdekvédelmi terület – kritika
A holokauszt egy nagyon alaposan körüljárt téma a filmművészetben. Külön motiváció az alkotóknak, hogy sok Oscar-díjat kaptak már a zsidó áldozatokat bemutató filmek, épp ezért nagyon formabontó húzás a videóklipes fenegyerekként befutott Jonathan Glazertől a nézőpont teljes kifordítása, amivel egy merőben új aspektusát mutatja be a II. világháború leghorrorisztikusabb hétköznapjainak. Medencézéssel, teadélutánokkal, és szülinapra kapott kenuval, mert ez is volt Auschwitzban. Az Érdekvédelmi terület bekerül a kötelező filmek közé.
Madame Web – kritika
Amikor már nincs hova tovább gondolni a Bosszúállókat, a Galaxis őrzőit és az összes többi, szebb napokat látott marveles szuperhőst, akkor még mindig itt van a Sony, aki teper és próbálkozik. A Madame Web egy teljesen szokatlan eredettörténet, mely a kétórás játékidő alatt a szuperhőssé válás első, bizonytalan lépéseit teszi meg, aztán vagy összeszedi magát és határozott léptekre vált, vagy csúnyán pofára esik.
Egy élet – kritika
Anthony Hopkins sokadik nagyszerű alakítása teszi maradandó filmélménnyé az Egy életet, mely egy olyan emberről mesél nekünk, aki százak életét mentette meg, miközben a sajátját mindenféle hírverés nélkül élte le. Lélekemelő történet egy vészterhes időszakból sokkolásmentes tálalásban, ezt tudja a film.
Árni – kritika
Vermes Dorka elsőfilmes rendező az ósdi, lepukkant sátras utazócirkuszos világot szemelte ki a kissé elvont mozijának témájául, ahol Árni, a cirkuszi segédmunkás bőrébe bújva élhetjük át a groteszkül realista hétköznapjait egy “világszámokkal” haknizó társulatnak.
Egy haláli jó mese ‒ Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság
Abban már semmi meglepő nincsen, hogy a DreamWorks animációs stúdió filmje, a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság (Puss in Boots: The Last Wish. Joel Crawford, Januel Mercado, 2022) Csizmás kandúr karakterét leszámítva semmit sem emel át a Charles Perrault által írt meséből, de az előző Csizmás kandúr-filmhez (Csizmás, a kandúr. [Puss in Boots. Chris […]
A gróf – kritika
Pablo Larraín (Jackie, Spencer) rendező a “vérszívó politikus” metafora szó szerinti megjelenítésénél többre vállalkozik, de A gróf a végére mégis vérszegény marad. A legjobb operatőr kategóriában egyébként versenyez az Oscaron. Pinochet pedig a Netflixen vámpírkodik.
A rózsaszín feminizmus – Barbie
A Barbie-t évtizedek óta az egyik legismertebb és legkelendőbb babajátékként tartják számon. Ugyan az évek során nagyon sok változatát dobták piacra, de gyakran felmerült a gyártó céggel, a Mattellel szemben a kritika, hogy a Barbie-babák hamis testképet és káros életpályát közvetítenek a lányoknak. A játékok mellett számos animációs film és sorozat is készült a Barbie-baba […]
A popzene legjobb éjszakája – kritika
A 80-as évek közepén a zeneipar megpróbált segítséget nyújtani Etiópiának, ennek az egyik állomása a We Are the World szerzemény megalkotása volt. A dal születését anno elég részletesen dokumentálták. 39 év után látva az archív felvételeket és a még élő résztvevők megható nosztalgiázását, elhisszük, hogy ez volt A popzene legjobb éjszakája. Sok meglepetést és érzelmi hullámvasutazást tartogat, legfőképpen azoknak, akik már akkor is éltek.
Ahol az izzadással a lelki méreganyagok is távoznak
Már-már közhely, hogy bár rettentően vágyunk a közösségi élményekre, az emberi interakciókra, az őszinte kommunikációra, mégis mind távolabbra sodródunk embertársainktól. Egyre több az egyszemélyes háztartás – hazánkban már minden harmadik ember egyedül él –, baráti kapcsolataink észrevétlenül elkopnak, korábban összejáró társaságaink lassan felbomlanak, hiába a végtelen mennyiségű online platform, amelyek elvileg pont a kapcsolódásunkat segítenék elő.
Valahol egy vadregényes, észtországi erdőben van viszont egy fából készült szaunakunyhó, ahol a nők időről időre összegyűlnek, hogy a forró, füstös levegőben kiizzadják magukból nemcsak a testi, de a lelki méreganyagokat is. A Smoke Sauna Sisterhood című észt dokumentumfilm az ő beszélgetéseikbe enged betekintés. És bár az északi népekről megvan az a jól bejáratott sztereotípiánk, hogy tartózkodóak és távolságtartóak, ebben a szaunában a különböző életkorú nők olyan szabadon osztják meg egymással női létük legintimebb, legérzékenyebb területeit is, ami Magyarországról nézve elképzelhetetlennek tűnik.
Az észt füstszaunáknak nyolcszáz éves múltja van – régebben még a szüléseket is ezekben vezették le, gyógyítottak is bennük –, nem véletlenül kerültek fel az UNESCO kiemelt kulturális örökségeket rögzítő listájára. Ma nagyjából négyszáz ilyen szauna van az országban, amelyekben egész családok, szomszédok, barátok járnak össze, hogy közösen izzadjanak, szocializálódjanak. De más, praktikus dolgogra is használják őket: időnként a meztelen testek és a megtisztulási rituálék helyét a füstölni való sonkák, húsok foglalják el.
Argylle: A szuperkém – kritika
Matthew Vaughn a 2011-es X-Men: Az elsők óta először rendezett filmet, ami nem a Kingsman cím valamelyik variációjával kerül bemutatásra. Bár a zsáner és a stílus megmaradt, de az Argylle: A szuperkém csak részben sikerült.
A fattyú – kritika
Mads Mikkelsen eddig másokért háborúzott, de most a saját igazért harcol, hogy békében és boldogságban élhessen saját kis földjén. A fattyú egy szikár és véres történelmi mozi, mely hazájában minden létező díjat elnyert és ez volt Dánia Oscar-nevezettje is.
Le nem élt életeink
Kedves mantrám, hogy valójában mindenki vallásos. Ha ugyanis mindenestül kizárjuk annak a lehetőségét, hogy transzcendens hatalmak kezében vagyunk, ami marad, abszurd és félelmetes. Nem létezik olyan ember, aki ne hinne abban, hogy valamiért-valamire született, hogy személyesen rá szabott feladatai vannak, hogy az élete valahonnét valahová tart. Teljesen elfogadhatatlan képzet, hogy minden esetleges, hogy a szüleink találkozása a vak véletlen műve volt, és hogy nem valamiféle védettségben, felsőbb jóváhagyással járjuk az utunkat, hogy az ittlétünknek nincs célja és értelme.
Hogy erre semmilyen bizonyíték nincsen? Éppen ez a lényeg. Ezt ugyanis bizonyíték nélkül is mindenki tudja, sejti, megéli, hiszi, és nem kell újra meg újra megbizonyosodnia róla. A bizalmunk is nagyon árulkodó. Indokolatlan és megindokolhatatlan bizalommal élünk, fordulunk egymáshoz, fogadunk minden eseményt, mintha az életünk film lenne, és a forgatókönyv legalább Oscar-díjas. Látatlanban elhisszük, hogy akikkel találkozunk, kedvelnek (vagy legalább nem utálnak) bennünket, hogy közünk van egymáshoz. Még egy villamosutat sem tudunk anélkül értelmezni, hogy akikkel ott együtt vagyunk, nem a sorsunkhoz tartoznak, és az utazóközönség tagjai nem mind valamilyen ott és akkor készülő, jelentéssel teli előadás szereplői. Sok-sok illúzió, mégis a mindennapjaink alkatrészei. Ha jobban belegondolunk, az optimizmus is teljesen tarthatatlan, és mégis a legemberibb hiedelem. Nem lehet akarni, erőltetni, megtervezni: egyszerűen az üzemanyagunk.
Az Előző életek szerelmespárjának (ez talán már így az elején is kockázat nélkül kimondható róluk) engesztelhetetlen romantikusokként kezdettől drukkolunk, és ezzel ideális nézők módjára sétálunk bele az alkotók által gondosan előkészített csapdába. Akarjuk, hogy ők egymáshoz tartozzanak, egymásnak születtetek legyenek, és biztosak vagyunk benne, hogy ha sok nehézség árán is, de előbb-utóbb utat találnak majd egymáshoz. Minél leküzdhetetlenebbnek tűnő akadályok tornyosulnak ez elé, annál inkább.
A drága Nicolas Cage olcsó kalandjai
Az Álmaid hőse paródia, méghozzá fergeteges humorú. Hogy minek a paródiája, az már nehezebb kérdés, de ha erre jó választ adunk, érthetővé válik az amúgy enigmatikus utalásrendszer, amely ennek a filmnek a legnagyobb erényeit rejti. Nézése közben többször is eszembe jutott Hide the Pain Harold, a leghíresebb magyar mém, mint akire Cage behelyettesíthető lenne. Annak ellenére is, hogy Cage – rengeteg, kiváló és Arany Málnát érdemlő, rettenetesen igénytelen filmjei révén egyaránt – nemcsak Amerika, hanem az egész világ kollektív tudatalattijában ott van, emberek milliárdjai (!) számára jelent valamit, idéz fel emlékeket, jelenhetne meg szép és rémálmokban egyaránt; attól függően, ki milyen szerepben látta. Óriási színészi és rendezői teljesítmény őt ezzel a háttérrel mémmé változtatni, és az Álmaid hőse egyik fő humorforrása nem utolsósorban ez. Az alkotók és a néző közötti együttműködés, összekacsintás szükséges ugyanis ahhoz, hogy világossá váljon: itt most éppen az lesz ismeretlen, jelentéktelen és semmilyen, aki amúgy mindannyiunk által tudott módon jelentéstől roskadozó. Először is erre a játékra hív a film.
A világszerte milliók álmaiban megjelenő Cage – pontosabban az általa játszott egyetemi oktató Paul – némileg Woody Allenre emlékeztető csetlés-botlásával, bénaságával, hiúságával és önmagát folyton leleplező ellentmondásaival olyan karaktert hoz, aki többet remélt az élettől, de érdemén felül. Jól jellemzi az a régi ismerősével-kolléganőjével folytatott beszélgetés, amely során vérig sértődik, mivel a hölgy úgymond elvette az ő nagy tudományos témáját, pedig az valójában csak ötlet volt, és éppen azért maradt kidolgozatlan, mert ő soha nem szánt rá időt-energiát. Sikertelenségéért, átlagosságáért másokat hibáztat, mert szerinte két évtizedes egyetemi működése igenis méltó lenne az elismerésre.
És itt fakad fel a film újabb humorforrása, amely egyben kíméletlen kultúrkritika és korriport is: hogy manapság mi minden tarthat számot élénk figyelemre, hogy kik és milyen alapon lehetnek híresek, milliók kedvencei. Hogy ehhez lassanként alig-alig kell valami. Nagy baj van azzal a világgal – sugallják az alkotók –, amelyben felcserélődik a sor- és a logikai rend, és ennek következtében nem az lesz híres, akinek ez valamilyen teljesítménye révén kijárna, hanem maga a híresség, ismertség válik értékké, amiből aztán minden más következik: vagyis azt, akit sokan ismernek, eleve értékesnek fogjuk tartani.
Barbie – a szatirikus reklámfilm
Nehéz olyan filmről kritikát írni, amelyiknek a reklámjával már jóval a premier előtt lépten-nyomon találkozik az ember. Egy film az előzetes marketingkampányából ugyanannyi előnyt és hátrányt is képes kovácsolni. Az előnyök közé tartozik az, hogy kikerülhetetlenné válik: ahhoz is eljuthat a film hír(verés)e, aki alapjáraton nem naprakész a popkultúrával. Egy túl nagyszabású kampány hátulütője az […]
A szabadság hangja – kritika
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése Jim Caviezel gyerekkereskedelem-ellenes krimi-drámája volt, A szabadság hangja a semmiből érkezve nem csupán kasszát, de ideológiai összecsapást is robbantott a mozikban és a médiában. De vajon mi sikeredett érdekesebbre és izgalmasabbra? Maga a kész film? Vagy hányatott sorsa, a július 4-i premiert követő sikere és a fellángoló ellenhisztéria?
Bájos szörnyetegek
A Frankenstein-alaptörténeten nehéz új fogást találni: Lánthimosznak, akit olyan filmjeiről ismerhetünk, mint a Kutyafog (2009), A homár (2015), az Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) vagy A kedvenc (2018), mégis sikerült. Ehhez persze jó alapanyagra is szüksége volt: a film a modern skót irodalom megmeghatározó alakja, Alasdair Gray (1934–2019) 1992-ben megjelent regényét adaptálja, amelynek címét valahogy így fordíthatnánk le: Szegény párák: epizódok Archibald McCandless skót közegészségügyi tisztviselő korai életéből. A posztmodern regény középpontjában Archibald felesége, a halálból visszahozott Bella Baxter kontinenseken átívelő, különös története áll, amelyet a férj mellett egy Godwin Baxter nevű sebész is kommentál.
Lánthimosz a 2010-es évek elején glasgow-i otthonában felkereste az akkor már idős írót, aki áldását adta a feldolgozásra, miután megnézte a rendező néhány filmjét (állítólag a fia mutatta meg neki, hogyan kell kezelni a DVD-lejátszót), majd rögtönzött idegenvezetést tartott vendégének a skót fővárosban.
Egy regény filmes adaptációja során általában óhatatlanul egyszerűsítésekre van szükség: míg Gray regénye igazi metanarratíva, amelyben a történetvariánsok néha felülírják egymást, és sok minden homályban marad, Lánthimosz és a forgatókönyvet jegyző Tony McNamara lineárisan építkezik, és nem sok titkot hagy megfejtetlenül.
Kiterítenek úgyis
A Hatalom olyan, mint a címe: tőmondatokban fogalmaz, tárgyilagos, „nincs itt semmi nézni való” jellegű. Az ítéletet, mint A tanúban, már előre megírták. A felszín csendes, és hatalmas, befolyásolhatatlan gépezet dolgozik azon, hogy így is maradjon. Időnként, a titkosrendőrség épületének ebédlőjében már-már falanszterszerű világgal szembesülünk, ami arra utal, hogy a film lehetetlennek állítja alakjai bármiféle cselekvési szabadságát.
A jemeni helyzetre vonatkozó tudósítások nemrég világossá tették számomra, hogy a rend, az állami működés stabilitása, egy erőközpont megkérdőjelezhetetlen uralma már önmagában mekkora érték – szinte teljesen függetlenül a hatalmi ideológiától és a felül levők emberi minőségétől. Fontos ugyanis a hétköznapok nyugalma, biztonsága, kiszámíthatósága. A polgári keretek, amelyekben magabiztosan el tudjuk magunkat helyezni, az unalmas, bürokratikus hivatalok, amelyekhez ügyeinkkel-bajainkkal fordulhatunk, na és a szabályrendszer, amelyet nemzedékek sora alkotott meg, és csak ritkán, nagyon indokolt esetekben, mindenki számára kellő felkészülési időt hagyva változik.
Szeretek Szlovákiába időről időre átruccanni, például a fél évszázada (a Covid-időszakot kivéve) minden év októberében megrendezett Simon–Júda-napi vásárra, amelynek forgatagát járva megérezhetünk valamit az ősi intézmények egykedvű, mindent túlélő rendjéből. Ahogyan annak bölcsességéből is, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a bennünket is magával sodró áradáshoz, történelmi folyamatokhoz képest. Szlovákia még nálunk is kisebb, és közép-európai lévén velünk jól összehasonlítható, sok hasonló problémával küzdő ország. Politikai életét a legutóbbi választás roppant hektikusnak mutatta, a 2018-as Kuciak-gyilkosság pedig a mélyben zajló folyamatok romlottságáról tanúskodott, amelyekben a politika is vastagon benne volt. Ez annak idején Fico távozásához vezetett, közelmúltbeli visszatérése viszont arról tanúskodik, hogy „az erős ember, aki rendet tesz” a zűrzavaros évek tapasztalatainak birtokában újra milliók számára vált odaát vonzó karakterré.
Szegény párák – kritika
A Szegény párák egy fiatal nő újjászületésének története, aki saját, meg nem született gyermekének agyával él egy őrült tudós kísérletének eredményeként. Európát beutazva ébred öntudatra, miközben gyermeki kíváncsisága egy érett nő szexuális étvágyával párosul. Első randira csak rutinos versenyzőknek!
A hó társadalma – kritika
1972-ben az Andokban lezuhant repülő utasainak története egyszer már inspirálta a filmeseket. Az 1993-as Életben maradtakat többségében dicsérték a kritikák és kisebb kultstátuszba is került az évek során. 2009-ben azonban megjelent egy új könyv a történtekről, ami még részletesebben meséli el ezt a horrorisztikus „kalandot”. Ezt a könyvet fedezte fel J.A. Bayona spanyol rendező és úgy döntött, hogy újra elmeséli, de ezúttal latin-amerikai színészekkel és sokkal jobban törekedve a hitelességre.