Sofia Coppola Priscillája nem életrajzi film, hanem egy minimalista pszicho-thriller a bántalmazó kapcsolat mibenlétéről.
Archívum címkék: filmkritika
A bezárás és elengedés rituáléja – Affrikáta
„Aki az édesanyját nem szereti, egy aljas gazember!” – hallhatták időről időre az elmúlt évtizedek kamasznemzedékei, de már az anyaság teherként való megélését nyíltan vállaló Facebook-csoportok felbukkanása előtti időszakban is felmerült a kérdés: vajon a nők gyermekeikhez fűződő érzéseit és döntéseit is hasonlóan fekete-fehér társadalmi elvárások mentén ítéli meg a környezetük? Sorsszerű-e, hogy egy fogyatékkal […]
Országúti diszkó – kritika
Az 1989-es Országúti diszkó anno nem volt nagy siker, de idővel kisebb kultstátuszba került. Doug Liman a régi film producerével, Joel Silverrel közösen 35 évvel később úgy érezték érdemes ezt még egyszer elmesélni. Talán Jake Gyllenhaalt lehet dicsérni.
Imádlak utálni – kritika
Szubjektív beszámoló az Imádlak utálni című vígjátékról és egyben 5+1 ajánló kiváló romantikus filmekhez!
Az Usher-ház bukása – kritika
Szinte a lehetetlenre vállalkozik, aki megpróbálja Edgar Allan Poe pszichéjét és démonait egyesével górcső alá venni. Mike Flanagan-nek jobb ötlete támadt. Kézen fogta a legelborultabb Poe-alakokat, s megnyitotta előttük az Usher-ház kapuját. Flanagan utolsó Netflix sorozata mind közül talán a legjobb.
Most vagy soha! – kritika
Ha eddig azt hitted, Petőfi és társai azért adták a vérüket, hogy neked ne kellejen március 15-én iskolába és munkába menned, tévedtél. A Most vagy soha! látványos, grandiózus és a maga módján szórakoztató is, csak ne legyen kötelező gondolni és mondani róla semmit. Különben megette a fene és ez az egész tényleg csak arról szól, hogy zárva van a bolt.
Kálmán-nap – kritika
A Ernelláék Farkaséknál után itt a házassági trilógia középső része, amit az alkotók reményei szerint még az idén követni fog a harmadik, befejező. Színpadról került a filmvászonra ez is, így csak ritkán hagyja el a négy falat, de hát éppen ott, a négy fal között lehet a legjobban a másik fejéhez vágni a kevésbé kedves dolgokat. A Kálmán-nap úgy tud szórakoztató lenni, hogy közben minden képkockájában szembesíti a nézőt a saját gyengeségével és az élet hiábavalóságával.
Nem Robert De Niro írja Trump kampánybeszédét
A kétszeres Oscar-díjas De Niro felidézte arany szobros emlékeit Jimmy Kimmelnek. Mikor a showman kitért rá, hogy közös “rajongójuk” a korábbi amerikai elnök (Kimmel az Oscar élő adásában beolvasta az őt minősítő Trump posztot), Bob sem fogta vissza magát és higgadtan előadta Donald anti-kampánybeszédét.
Vaskarom – kritika
A Vaskarom ugyan sportfilmnek álcázza magát, közel sem az, hanem egy megrázó dráma az egyik leghíresebb pankrátorcsalád széthullásáról.
Amerikai irodalom – kritika
Látlak, mondják a hollywoodi filmekben, ha igazán tudnak/értenek valakit. Az Amerikai irodalom pedig ennek az ellenkezőjéről szól, még úgy is, hogy sok dolgot jobban megmutat, mint a mainstream. Cord Jefferson, a film forgatókönyvírója és rendezője szerint a rassz egy nemlétező dolog, az emberiség mégis egy egész társadalmat épített rá. Ez az ő válasza erre.
A róka – kritika
Egy fiatal katona és egy elárvult rókakölyök valószínűtlen barátságáról szól ez az egyáltalán nem vidám, de lélekemelő film. A róka története valós, a forgatókönyvíró-rendező nagyapja mesélte el unokájának, aki tizenéves kora óta meg akarta csinálni ezt a filmet.
Kötelező filmek: Űrgolyhók
A 90-es évek végén az akkor még Ferenc körút néven futó metróállomás bejáratánál rendhagyó módon volt egy videókazetta-automata, amiből 300 forintért a Hungarovideo kiadó által forgalmazott filmeket lehetett vásárolni. A többsége ZS-kategóriás produkció volt, de meglepő módon az Űrgolyhók egyedüli gyöngyszemként szintén közéjük keveredett. Mel Brooks kultikus filmje nem csak a jobb társaságot érdemelt volna, de mai szemmel nézve rengeteg olyan erénye van ennek a paródiának, ami szót érdemel. Lássuk a Schwarz erejét!
Téli szünet – kritika
Klassz hét ez a moziban! Még egy remek premierfilm. Alexander Payne rendező újfent egy nagyon emberi és maradandó mozival ajándékozott meg minket. A Téli szünetben mindhárom főbb szereplő csodálatos, de Paul Giamatti élete legjobb alakítását nyújtja. Jót tesz a szívnek.
Dűne: Második rész – kritika
Denis Villeneuve a Dűne: Második részével nem csupán tartotta a színvonalat, hanem még emelni is tudott rajta. Lenyűgöző moziélmény lett ez is.
Lefkovicsék gyászolnak – kritika
Breier Ádám a családi ebédeknél elhangzó vitákból inspirálódva, Csaba Bálinttal karöltve megírta a Levkovicsék Gyászolnak forgatókönyvét, az NFI-től kapott (zseb)pénzen pedig meg is sikerült valósítania ötletét. A végeredmény egy nagyon finoman összerakott, nem harsány, de nehezen kikezdhető, nívós film lett.
A világ legrosszabb embere: Kérdőjelek mindenhol
Az egyetemi évek a legszebbek, legszabadabbak, átmeneti időszak a gimnázium és a nagybetűs élet között. Ott majd az ember találkozik egy jóképű fiúval vagy egy gyönyörű lánnyal. Szétválaszthatatlanok lesznek, együtt lediplomáznak, összeköltöznek, és néhány év alatt megtalálják a hivatásukat, valamint megteremtik a nekik járó életszínvonalat. Összeházasodnak, megvásárolják az álomotthonukat, 30 éves korukra már előkelő pozíciókban […]
Tökéletes napok – kritika
Wim Wenders Oscarra jelölt Tökéletes napokját főleg azok fogják szeretni, akik kedvelték Jim Jarmusch Patersonjának buszsofőrjét is. Egy japán vécépucoló életigenlő mosolya, ami minket is reménnyel tölt el. Filmes igazgyöngy, amire érdemes rálelni.
Bob Marley: One Love – kritika
Bob Marley életrajzi filmje is csak egy lett a sok életrajzi film közül. A legenda wikipédia-szócikkek mentén elmesélt története, ami a megtekintés után, nem sokáig marad velünk.
Áldozat – kritika
Áldozat (Obet/Victim), rendezte: Michal Blasko, szereplők: Vita Smachelyuk, Gleb Kuchuk, Igor Chmela, cseh-szlovák-német filmdráma, 91 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott! Élni és élni hagyni Egy lépcsőházi esetnek kerít nagy feneket a sajtó és a környéken uralkodó állapotok miatt egy jó kis cigányozásra is lehetőséget ad a helyi politikai erőknek, miközben az igazságot …
Maestro – kritika
A Maestro pont az ellentétes oldalon rúg kapufát mint az Oppenheimer. Míg Nolan 3 órás atom-eposza túl sokat akar egyszerre és ezért kifejtetlen marad (sajnálom, hogy erre a megosztó véleményre csak egy ekkora utalás futja, de most mással foglalkozunk), a Maestro esetében az izgalomdús alapanyag kihasználatlanul hever.