A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése Jim Caviezel gyerekkereskedelem-ellenes krimi-drámája volt, A szabadság hangja a semmiből érkezve nem csupán kasszát, de ideológiai összecsapást is robbantott a mozikban és a médiában. De vajon mi sikeredett érdekesebbre és izgalmasabbra? Maga a kész film? Vagy hányatott sorsa, a július 4-i premiert követő sikere és a fellángoló ellenhisztéria?
Archívum címkék: filmkritika
Bájos szörnyetegek
A Frankenstein-alaptörténeten nehéz új fogást találni: Lánthimosznak, akit olyan filmjeiről ismerhetünk, mint a Kutyafog (2009), A homár (2015), az Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) vagy A kedvenc (2018), mégis sikerült. Ehhez persze jó alapanyagra is szüksége volt: a film a modern skót irodalom megmeghatározó alakja, Alasdair Gray (1934–2019) 1992-ben megjelent regényét adaptálja, amelynek címét valahogy így fordíthatnánk le: Szegény párák: epizódok Archibald McCandless skót közegészségügyi tisztviselő korai életéből. A posztmodern regény középpontjában Archibald felesége, a halálból visszahozott Bella Baxter kontinenseken átívelő, különös története áll, amelyet a férj mellett egy Godwin Baxter nevű sebész is kommentál.
Lánthimosz a 2010-es évek elején glasgow-i otthonában felkereste az akkor már idős írót, aki áldását adta a feldolgozásra, miután megnézte a rendező néhány filmjét (állítólag a fia mutatta meg neki, hogyan kell kezelni a DVD-lejátszót), majd rögtönzött idegenvezetést tartott vendégének a skót fővárosban.
Egy regény filmes adaptációja során általában óhatatlanul egyszerűsítésekre van szükség: míg Gray regénye igazi metanarratíva, amelyben a történetvariánsok néha felülírják egymást, és sok minden homályban marad, Lánthimosz és a forgatókönyvet jegyző Tony McNamara lineárisan építkezik, és nem sok titkot hagy megfejtetlenül.
Kiterítenek úgyis
A Hatalom olyan, mint a címe: tőmondatokban fogalmaz, tárgyilagos, „nincs itt semmi nézni való” jellegű. Az ítéletet, mint A tanúban, már előre megírták. A felszín csendes, és hatalmas, befolyásolhatatlan gépezet dolgozik azon, hogy így is maradjon. Időnként, a titkosrendőrség épületének ebédlőjében már-már falanszterszerű világgal szembesülünk, ami arra utal, hogy a film lehetetlennek állítja alakjai bármiféle cselekvési szabadságát.
A jemeni helyzetre vonatkozó tudósítások nemrég világossá tették számomra, hogy a rend, az állami működés stabilitása, egy erőközpont megkérdőjelezhetetlen uralma már önmagában mekkora érték – szinte teljesen függetlenül a hatalmi ideológiától és a felül levők emberi minőségétől. Fontos ugyanis a hétköznapok nyugalma, biztonsága, kiszámíthatósága. A polgári keretek, amelyekben magabiztosan el tudjuk magunkat helyezni, az unalmas, bürokratikus hivatalok, amelyekhez ügyeinkkel-bajainkkal fordulhatunk, na és a szabályrendszer, amelyet nemzedékek sora alkotott meg, és csak ritkán, nagyon indokolt esetekben, mindenki számára kellő felkészülési időt hagyva változik.
Szeretek Szlovákiába időről időre átruccanni, például a fél évszázada (a Covid-időszakot kivéve) minden év októberében megrendezett Simon–Júda-napi vásárra, amelynek forgatagát járva megérezhetünk valamit az ősi intézmények egykedvű, mindent túlélő rendjéből. Ahogyan annak bölcsességéből is, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a bennünket is magával sodró áradáshoz, történelmi folyamatokhoz képest. Szlovákia még nálunk is kisebb, és közép-európai lévén velünk jól összehasonlítható, sok hasonló problémával küzdő ország. Politikai életét a legutóbbi választás roppant hektikusnak mutatta, a 2018-as Kuciak-gyilkosság pedig a mélyben zajló folyamatok romlottságáról tanúskodott, amelyekben a politika is vastagon benne volt. Ez annak idején Fico távozásához vezetett, közelmúltbeli visszatérése viszont arról tanúskodik, hogy „az erős ember, aki rendet tesz” a zűrzavaros évek tapasztalatainak birtokában újra milliók számára vált odaát vonzó karakterré.
Szegény párák – kritika
A Szegény párák egy fiatal nő újjászületésének története, aki saját, meg nem született gyermekének agyával él egy őrült tudós kísérletének eredményeként. Európát beutazva ébred öntudatra, miközben gyermeki kíváncsisága egy érett nő szexuális étvágyával párosul. Első randira csak rutinos versenyzőknek!
A hó társadalma – kritika
1972-ben az Andokban lezuhant repülő utasainak története egyszer már inspirálta a filmeseket. Az 1993-as Életben maradtakat többségében dicsérték a kritikák és kisebb kultstátuszba is került az évek során. 2009-ben azonban megjelent egy új könyv a történtekről, ami még részletesebben meséli el ezt a horrorisztikus „kalandot”. Ezt a könyvet fedezte fel J.A. Bayona spanyol rendező és úgy döntött, hogy újra elmeséli, de ezúttal latin-amerikai színészekkel és sokkal jobban törekedve a hitelességre.
Álmaid hőse – kritika
Azt hiszed, hogy már minden Nicolas Cage mémet láttál? Nem lehet újabb bőrt lehúzni a jelenségről? Téged már nem lephet meg a közösségi média világa? Jó hírünk van, mert Cage kirobbanó energiával mutatja meg, hogy a Coppola vér az ereiben valódi filmes nagyágyút hordoz, mindezt úgy, hogy a legkevésbé ripacs módon villogtatja színészi tudását. Filmkedvelőként nem is lehetne ennél jobban az álmaink hőse.
Ideje meghallgatni egymást – Magyarázat mindenre
Reisz Gábor az első két nagyjátékfilmjével megalapozta a nevét a magyar filmkészítők között, így nem túlzás azt állítani, hogy az év egyik legjobban várt magyar filmje volt a legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre (Reisz Gábor, 2023). A fő karakter itt is egy fiatal felnőtt, aki szerelmi gondokkal küzd, de mégsem ez lesz a középpontban, hanem […]
A méhész – kritika
A John Wick-filmek és Az unoka szerelemgyereke Jason Statham főszereplésével hozza el az izgalmakat és a méhekkel kapcsolatos metaforákat a mozikba. A méhész egy pillanatra sem akarja (tudja?) komolyan venni magát, mert ugyan mit várjon az ember egy olyan filmtől, ahol mindenkit a golyóálló mellényére nagy betűkkel felírt szöveg alapján különböztetünk meg
Szuperhős-paródia (nem csak) gyerekeknek (Mindenkiből lehet hős)
Ha az ember társaságban néz filmet, az legtöbbször baráti, családi körben történik. Míg előbbi esetben a társaság tagjai általában egy korosztályból származnak, addig utóbbiba akár három generáció tagjait is beleszámíthatjuk. A különböző nemzedékek tagjai viszont más-más ízléssel és preferenciákkal rendelkeznek, melyek olykor drasztikusan szemben állhatnak egymással. Ezt, a generációk közötti szakadékot hivatott leküzdeni, ha csak […]
Nincsenek rossz emberek, de a gém hazudik
Mijazaki Hajao 2017-ben kezdett dolgozni a filmen, amelyet többek között Genzaburō Yoshino 1937-ben megjelent regénye ihletett. A könyv és a film eredeti, japán címét Hogyan éltek?-re fordíthatnánk, ami találóbban megfogalmazza a film üzenetét.
A nyitójelenetben bombatalálat éri a kórházat, ahol a főszereplő fiú, Mahito édesanyját ápolják. Emberek rohannak a lángok közé, hogy mentsék, ami menthető, de hiába. A nő hamarosan meghal. Mahito magát teszi felelőssé, pedig a kisfiút nem is engedték a mentőcsapat közelébe. A gyászmunka félbeszakad, Mahito édesapja újraházasodik, elveszi az elhunyt édesanya testvérét. Tokióból vidékre költöznek, és pár jelenettel később kiderül, a nő máris gyermeket vár. Bár tudjuk, eltelt pár év a haláleset és az új helyre költözés között, mégis hirtelennek érzékeljük a változásokat – ahogy vélhetően Mahito is. Az új élet, új anya és testvér ígérete inkább nyomasztó, mint reményteli a háború árnyékában.
Az új hely tágas, tele idős személyzettel, akik inkább hasonlítanak egy zajos idősotthon folyton éhező lakóira. A ház tartozéka egy elsőre barátságosnak tűnő szürke gém, illetve egy magas torony, amelyről az öregek baljós történeteket mesélnek. Azt gondolhatnánk, a gém vizslató szeme segít majd, hogy Mahito megélje gyászát, de a japán kultúrkörben járatosak tudják, semmi ilyesmiről nincs szó. Mint annyi Mijazaki-műben, a nevek itt is beszédesek, a Mahito igaz embert jelent, a gém viszont csalfa és hazug állat, ahhoz hasonló, mint a mi kultúránkban a ravaszdi róka.
Saltburn – kritika
Emerald Fennell első nagyjátékfilmjével, az Ígéretes fiatal nővel rögtön megosztotta a közönséget, de el is nyerte vele a legjobb eredeti forgatókönyvért az Oscart meg 116 egyéb díjjal honorálták moziját. A tehetséges rendező nem félt bátran beleállni tabukba, a szexuális zaklatás és erőszak témájával meglehetősen gyilkos darázsfészekbe dugta a kezét. Új műve, a Saltburn ennél sokkal alattomosabban támad és még több provokatív jelenetben bővelkedik.
A megoldások könyve – kritika
Az Egy makulátlan elme örök ragyogásával a halhatatlanok csarnokába bekerülő Michel Gondry sok év után tért vissza a mozifilmhez, ami egy kicsit magáról is szól. A megoldások könyve főszereplője szentül hisz abban, hogy elkészíti élete filmjét, miközben a hozzá legközelebb állókat is kikészíti. Pierre Niney egyszerre vicces és idegesítő, karakterét szeretve gyűlöli a néző.
Előző életek – kritika
Az Előző életek érzelmes, néhol vicces, szép film koreai felhanggal. A romantikus mozik kedvelőinek a Szerelemre hangolva és a Mielőtt-trilógia mélységében és hangulatában is olykor felidéződhet.
Túl közel
„Nem azért csináltam így végig ezt a filmezést, mert építeni akarok magamról valami acélszobrot, hanem nekem ez volt a stratégiám. Hogy mutassam mindig, hogy én milyen k…a erős vagyok; hogy nem kell ebbe belehalni, hogyha ez megjön, mint ahogy a Mama meghalt meg a nagybátyám meghalt” – mondja Einspach Gábor a film vége felé, és bár igaza lenne! Bár igaz lenne, hogy ebbe, a hasnyálmirigyrákba nem kell belehalni, hogy akarattal legyőzhető, és hogy úgy általában semmilyen rákba nem kell belehalni, sőt egyáltalán nem kell meghalni. Senkinek, soha többé.
De hát a hasnyálmirigyrákban megbetegedők nagyobb részének sajnos meg kell, a (filmben is citált) statisztikák rettenetesek. Hősünk mondatai a mágikus gondolkodás nyomait mutatják, de az vesse rá az első követ, aki halálos betegsége idején nem keres hasonló kapaszkodókat. Másmilyenek ugyanis nincsenek.
Gábor és volt felesége a film első felében annak a vélelmüknek is hangot adnak, hogy a válásuk és a betegség között összefüggés lehetett. Noha ez természetesen bizonyíthatatlan – mint ahogy az ellenkezője is –, jól érzékelteti azt a hirtelen pánikot és tanácstalanságot, amely sorsfordító pillanatokban jellemez bennünket. A „normál üzemmenet” esetén érvényes igazságaink és tájékozódási pontjaink hirtelen érvényüket vesztik, és a háló, amelyet a családunk, a barátaink, a kollégáink, a munkánk feszített ki alánk, egyetlen pillanat alatt foszlik szét, mintha sohasem lett volna. Halandóságunkból fakadóan ehhez az elbizonytalanodáshoz nem is kell olyan sok, sőt kis túlzással mindig a mezsgyéjén járunk: a biztonságtudatból, amelyet a hétköznapokban a legtermészetesebbnek hiszünk, akár egész könnyen és váratlanul is kizökkenthet bennünket valamilyen esemény vagy felismerés.
Enzo Ferrari megjelenítése a filmekben (1966-2023)
Adam Driver a híres-hírhedt Commendatore, Enzo Ferrari immár 6. megformálója a filmtörténelem során, most pedig végigvesszük elődjeit, akik elég sokszínű inkarnációkként jelentek meg. Volt álnéven szereplés, nagy figyelmet kap az olaszok sajátja, de akad cameo, csalóka címszerep és afféle főgonosz értelmezés is. Végül kikanyarodok arra, hogy Michael Mann viszonya milyen pereskedéssel indult Enzóval a ’80-as évek közepén…
Ferrari – kritika
Michael Mann 2015 óta egy TV-s rendezésen, a Szemtől szemben 2 előkészítésén és Az aszfalt királyai producerségén kívül csak az első hollywoodi, Enzo Ferrari főszereplésű filmmel foglalkozott. Hosszú volt a várakozás és 8 éve a Blackhat nem volt túl méltó, így még inkább kiéhezhettünk egy minőségi darabra tőle. A Ferrarival ez kb. megérkezett, de azért nem árt tudni, mire vesz jegyet az ember, mert anélkül könnyen csalódás érheti.
Ennél csak jobb jöhet – kritika
Az Életrevalók szerzőpárosának legújabb filmjében két lúzer a klímaharc élére áll, de korántsem hátsó szándék nélkül. Az Ennél csak jobb jöhet napjaink égető problémáival foglalkozik a maga szórakoztató és humoros módján, de nem használja ki teljes mértékben a benne rejlő potenciált.
Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermeke – kritika
Hatalmas megosztottságot szerzett Zack Snyder rajongói és a kritikusok között az űreposz első fele, a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermeke. Snyder szokásos “ez nem az igazi verzió”-szövegei tovább mélyítik a két tábor közti szakadékot, de mi most azt a változatot néztük meg, ami jelenleg elérhető.
A győztes gól – kritika
Sok hátráltató tényező után pár év csúszással megérkezett Taika Waititi sportvígjátéka. A győztes gól bár jócskán alulmarad előző független rendezéseinek minőségétől, a hasonszőrű könnyed underdog mozik sorából egyáltalán nem lóg ki, s mint ilyen, aligha kell tőle elvárni a Jojo nyuszi erejét adó érzelmi hullámvasutat.
A sárba ragadt szekér és Isten ereje
Jó, hogy van, ami változatlan – a Hulló levelek közben ez járt a fejemben. Nagy-nagy hálával gondoltam erre, főleg a főhősnő asztali rádiójából (!) megszólaló, az oroszok embertelen ukrajnai bombázásairól tájékoztató híreket hallva. Lelki füleimmel már hallani vélem a kritikákat, hogy Kaurismäki folyton önmagát ismétli: karakterei filmről filmre lépkednek, stíluselemei untig ismertek, és a cselekményszövés terén se várjunk tőle nagy meglepetéseket. Woody Allen jutott róla eszembe, meg az a sok okosság, amellyel „a régi, a nagy mestert” össze szokták hasonlítani a maival, aki már csak utánozza, amit „a régi, a nagy, az igazi” csinált. Pedig talán csak annyi történt, hogy önmaga maradt. Vagy hogy ők ketten olyan filmesek, akiket éppen előszeretettel választott hőstípusaik, témáik, „manírjaik” és szemléletmódjuk tesz megkülönböztethetetlenné.
Nagyon vártam ezt az új találkozást, és évtizedes ismerősnek kijáró örömmel üdvözöltem Kaurismäkit. Nehéz leírnom azt a meghatódást és ujjongást, amit amiatt éreztem, hogy nem változik, és hogy ebben egyszerre van dac és humor. Önirónia. Karel Čapeknek ahhoz az öreg nyomozójához hasonlít, akit hiába buzdít a fiatal kolléga új módszerek alkalmazására, ő még csak elgondolkodni sem hajlandó az ötleten. Miért kellenének új módszerek, ha a régiek beváltak? Mi indokolná a tiktokozó nagymamák „korszerűségére” vonatkozó általános lelkesedést? Miért kellene mindenáron haladni a korral?
A Hulló levelek első félórájában azt hittem, hogy a cselekmény a múltban játszódik, annyira retrónak tűnik benne a környezet, a berendezés, a tárgyak és a viszonyok (köztük az emberiek is). Idővel kiderül, hogy mobiltelefonjuk azért már van a hősöknek, de valljuk be, ezzel túl nagy kockázatot nem vállalt a rendező: mobil már a 2002-es A múlt nélküli emberben is lehetett volna (és persze nem volt). Hollandiai nővérem kábé tízéves késéssel vett magának okostelefont, és itt-ott még ma is láthatunk nyomógombos „butafon”-tulajdonosokat, vagyis lehet, hogy sok esetben csak fáziskésésről van szó.