Best WordPress Hosting
 

Lator László elvesztett édenkertje

„Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan, de vele mégis egynemű létezés.” „A kert egyszerre kínálta a vad természet erejét és a jól gondozott kert szelídségét. Nekem ez az állandóan pusztuló és teremtődő anyagi világ az alapélményem” – írta Lator László, és a korábban vele együtt előkészített, 1920 és 1944 között készült családi fényképekből összeállított, de végül csak most, posztumusz, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által kiadott, a közelmúltban az MTA könyvtárában bemutatott album közege és részben témája is az egykori, gyermekkori kert – a Gálffi László által az esten felolvasott emlékezés- és versrészletek jól illusztrálták ezt.

Sásvár, 1931. május, Lator István felvétele. „Ez megint a baromudvar, hátul a gépszín és a magtár, itt focizunk a gyerekekkel. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ezek parasztgyerekek, és mindegyik kalapban, sapkában, mindegyik mezítláb van. A bátyámon, szemközt a labda mögött, ing, zokni, cipő, balra hátul félrehúzódva talán Ivánkovics Mari látszik.”

A könyvbemutató légköre, hangulata kivételesen lelkes, családias volt, és meghatóan a terembe idézte a költő emlékét. Sokak – barátok, tisztelők – adománya, előfizetése tette lehetővé a létrejöttét, és Lator nagyon szerette volna még kézbe venni. Több mint fényképalbum, nem csak díszes függelék az életműhöz; visszaemlékezései, A megmaradt világ párdarabjának is tekinthető, a jegyzetei tőle származnak, mondta el az est házigazdája, Ferencz Győző. Kemény Aranka, a kötet szerkesztője hálával emlékezett a költővel folytatott közös munkára, aki a régi, nagyrészt édesapja, valamint bátyja és Lator által készített képeket kezdetben magántermészetűnek és intimnek, poétikája szempontjából mellékesnek tartotta, de aztán partnerré vált abban, hogy az irodalmi képeskönyvek hagyományába jól illeszkedő, például Weöres Sándorról és Németh Lászlóról megjelent kötetekhez hasonló kötet megjelenhessen: az öt megmaradt családi albumból válogatva egy hatodik születhessen a köz számára. Interjút is adott e célból, és magyarázó kommentárokat is fűzött a képekhez. Nagyrészt ezekből, A megmaradt világ részleteiből és a témához kapcsolódó verseiből állt össze a könyv szövege. A családi albumok 361 képéből százhetvenet válogattak bele.

Az utolsó interjú Lator Lászlóval

Bár A Lator-tanya alapját családi fotók adják, a költő hozzájuk fűzött kommentárjainak és verseinek köszönhetően egy eltűnt világ és eltűnőben lévő vidék pillanatképei rajzolódnak ki a lapjain, amelyek egyszerre szólnak hétköznapokról és ünnepekről, egy családról és az azt őket körülvevő társadalmi környezetről.  Az első kép 1920-ban, az utolsó 1943-ban készült, a helyszín pedig szinte kivétel nélkül az a kárpátaljai Tiszasásvár, amely 1920-ban Csehszlovákiához, majd 1939-ben ismét Magyarországhoz került. 1945 után a Szovjetunió, annak felbomlását követően, 1991-től pedig Ukrajna része lett. A kötetet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia adta ki, közösségi finanszírozású, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főmúzeulógusa, Kemény Aranka állította össze.  

Mi keltette fel az irodalom iránti érdeklődését?

Olvasgattam ezt-azt, és megpróbáltam én is olyat írni. Aranyt meg Petőfit, de XX. századi költőket is. Nem tudom, hogyan kaptam rá, egyszer csak kedvem támadt hozzá.

„Igenis van élvezhető, átélhető, mély szépirodalom ma” – Szöllősi Mátyással beszélgettünk

Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?

Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.

Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.

Elhunyt Lator László költő, műfordító, esszéista

Lator László 1927. november 19-én született az akkori Csehszlovákia, mai Ukrajna területén található Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni, apjától kapta meg Négyesy László Magyar verstanát, ebből tanulta meg, milyen versformák léteznek.  Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.

A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.

1947 és 1951 között magyar-német szakra járt a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, ahol 21 éves koráig, „dekadens, pesszimista” versei miatti kizárásáig Eötvös-kollégista volt. 1950 és 1955 között a körmendi gimnáziumban tanított a magyaron, a németen kívül oroszt és szertornát is. Ekkoriban már fordított – többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-től az Európa Kiadó lektoraként először az orosz irodalommal, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztőjeként olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.