Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?
Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.
Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.