Best WordPress Hosting
 

Mintha mondatokkal rendeznénk be egy szobát

A sorozat keretében a tárgyakhoz való kötődés, az irodalmi művekbe beépülő tárgyak, az archiválási szokások és a múzeumi gyűjteményezés témaköreit járják körül a beszélgetők – ezúttal a költő (a PIM gyűjteményében található) fekete színű IKEA-s dohányzóasztala szolgáltatta az apropót. Az eseményről a múzeum szakmai blogja számolt be.

„Mi van most nálad?” – indította az eszmecserét a bevallása szerint igencsak megilletődött Simon Mártont faggatva Lévai Balázs. Mint kiderült, a szerző „utál dolgokat cipelni magával”, amit lehet, zsebben hord, a táskahordásra is csak az elmúlt pár évben szokott rá. Simon elmondta, nem hord (nem is hordott) magával tollat, jegyzetfüzetet ilyen esetekre, „mert ezt nagyon modorosnak éreztem, de lehet, hogy emiatt egy csomó tök jó dolgot elfelejtettem, amit aztán nem írtam föl”, bár hosszabb utazások alkalmára vesz egy-egy noteszt, jegyzeteléshez, még ha az ebbe kerülő feljegyzések inkább csak naplószerű, vázlatos rögzítések, nem kezdetleges művariációk. E dilemma azonban rögtön egy alkotáselméleti kérdést is magával vont: előfordulhat-e, hogy a telefonos piszkozatok adta, könnyebb/gyorsabb rögzítési lehetőségek okán, manapság a kész művek nem érlelődnek meg igazán? „Ez, sajnos, teljesen jogos. Én most igyekszem lazítani azon a szigorúságon, amivel a verseket írtam a legutóbbi könyvemben, úgy lehet, hogy a következőben lesz egy csomó nagyon rossz vers, előre szólok… de ez nem függ össze a telefonnal” – reagált rá jellemző öniróniával Simon.

Megtudhattuk, hogy Simon Márton gyerekkorában (melyet a kilencvenes években, Békés megyében töltött) sok generációtársához hasonlóan kosárlabdakártyákat gyűjtött, azonban, pénz híján, kreatív ötletekkel cserélve, sosem megvéve azokat. Gyűjteménye végül 500 darabosra bővült (és még mindig megvan belőle százvalahány darab). Gyűjtőszenvedélye, úgy érzi, többé-kevésbé még most is jellemző rá, igaz, manapság már elsősorban könyvgyűjteményére fókuszálva. „Vannak ilyen rögeszméiem, amik alapján elkezdek tárgyakhoz kötődni”– árulta el. Konkrét példaként egy fél bögrényi régi pénzérmét említett.  Lévai híres írók gyűjtőszenvedélyeit is szóba hozta: Jókai ásvány- és kagylógyűjteményét, Tandori Dezső híres mackógyűjteményét, valamint Lázár Ervin nyakkendőkből levágott darabokból álló kollekcióját.

Megrázó önéletrajz a személytelenség mögött – Borbély Szilárdra emlékezünk

Szegényparaszti családból származott, az ország egyik legelmaradottabb területén, a magyar-román-ukrán hármashatár közelében fekvő kis Túrricsén nevelkedett. A Debreceni Egyetemen szerzett magyar szakos diplomát, majd az egyetem régi magyar irodalomtörténeti tanszékén lett oktató. Ismert íróként és költőként is folytatta oktatói-tudományos tevékenységét, tanársegéd, aspiráns, adjunktus, majd 1998-tól a tanszék docense volt, s ebben az évben az irodalomtudományok kandidátusa lett.

Egyetemista korában kezdett publikálni, pályája korai szakaszában leginkább verseket, illetve színpadi darabokat írt. Ezek mellett több irodalomtörténeti tanulmánykötete is megjelent, 2001-től tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Elektronikus Textológiai Bizottságának. A Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének munkájában is szerepet vállalt, 2006 és 2009 között az Alföld folyóirat versrovatának szerkesztőjeként is tevékenykedett. 1988-tól haláláig csaknem húsz, többségében lírai kötete jelent meg. Borbély Szilárd 2014. február 19-én önkezével vetett véget életének.

Szülei 2000 szentestéjén rablótámadás áldozatai lettek otthonukban, brutálisan összevert édesanyja meghalt, édesapja soha nem épült fel sérüléseiből, a támadókat pedig végül a bíróság nem ítélte el. Ezt a tragédiát igyekezett feldolgozni 2004-ben megjelent Halotti pompa című verseskötetében, amelyet lírai főművének tekintenek, de több későbbi művében is megjelenik a gyilkosság traumája. Írásai sokkal komorabbá és reménytelenebbé váltak, és bár magára elsősorban mindig is lírikusként tekintett, más műfajokban is alkotni kezdett. Regényei fikciók, saját személyes tapasztalataiból és emlékeiből táplálkoznak, ahogy talán a legismertebb, 2013-ban megjelent Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című is. Ez a kötet egy mindentől elzárt, szegény és elmaradott falu mindennapjait mutatja be. Bár a regényben a helység neve nem szerepel, csak GPS-koordinátái, az író később elmondta: Túrricséről mintázta a falut, ahol első éveit töltötte és ahonnan sikerült kitörnie.

„Igenis van élvezhető, átélhető, mély szépirodalom ma” – Szöllősi Mátyással beszélgettünk

Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?

Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.

Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.

10 verseskötet a magyar költészet napjára

André Ferenc: Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról

A Csíkszeredából származó és Kolozsváron élő költő harmadik önálló kötete idén jelent meg. Líráját a játékosság és a kifinomult humor jellemzi, miközben játszi könnyedséggel idéz Madách-műveket, népballadákat, régi magyar szövegemlékeket. Mindezt a posztmodern irónián túllépve, a jelenkori társadalmi jelenségekre is reflektálva teszi új könyvében.

Szálinger Balázs: Koncentráció