A kötet címe Tamási egyik halhatatlan, szívbe markoló megállapítása, amit manapság is sokan idéznek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A kötet borítólapjára Tamási ifjúkori képe került: finom vonású, intelligens, érzékeny karakterű férfi arca 1922-ből. Az alapos szakmai munka mellett a könyv gazdag képanyaga is dicsérhető. A száznál is több fotón a szülőfalu panorámájától Tamási és pályatársai korábban nagyrészt ismeretlen portréin át az író ravataláig terjedő ívet követhetjük végig. (Egyetlen könyvészeti megjegyzésünk, hogy a képaláírásokat kissé diszfunkcionális módon a lapszélre, a nyomtatott szövegre merőlegesen és apró betűkkel szedték, ami határozottan nehezíti az olvasást.)
A monográfus Sipos Lajos alaposságát mutatja, hogy a székelység 11. századig visszanyúló történetével indítja a munkáját, és ennek ismertetésével eljut a 16. századig, amikor Tamási szülőfalujának neve először jelenik meg az oklevelekben. Ezután megkapó részleteket olvashatunk az író kisgyerekkoráról. Az édesapa, Tamás Dénes elszegényedett földbirtokos család sarja volt, földművelésből élt, az édesanyja, Fancsali Márta pedig mai kifejezéssel élve főállású anya.
Az anya így emlékezett 1897-ben született fiának csecsemőkorára: „Órákig nyugodtan feküdt a bölcsőben, úgy nézett a világba, mintha gondolatokba lenne merülve.” Később aztán: „Négykézlábra, s majd kettőre kapva egy perc alatt úgy elment valahova, hogy aztán kereshették.” Negyedik osztályos korában rézpatronból mordályt szerkesztett, amely felrobbant, és a kis Áron bal hüvelykujja összeroncsolódott. Szülei úgy ítélték, hogy paraszti munkára emiatt nem lesz alkalmas, és további iskoláztatása mellett döntöttek.