Vártam a nagyobb, ismertebb városokat, vártam Kufsteint. Mert odafelé – éppen Kufsteinben! –, egy órára, félórára le is kellett szállnunk, várni a kapcsolatot, érdekes, visszafelé nem kellett leszállnunk, akkor csak a vonatból pillanthattam a zordon, akkor már ködbevesző várra. Batsányi elégiáit, Kazinczyt olvastam, Czuczor Gergely cellájáról képzelődtem, amelyet a magyarul is tudó várparancsnok (érdekes, legtöbbször magyar katonák, szegedi, debreceni egységek adták a várőrséget) bocsátott a rendelkezésére. Mindennek ellenére a látvány mégis váratlanul ért, mellbe vágott, letaglózott, mindenekelőtt talán azért, mert gyönyörű tavaszi nap volt. Fantasztikus! Fantasztikus!, ismételgettem. Sosem szebb, zordonabb várat! És, noha ez felfoghatatlan, valójában a magyar irodalom egyik alkotóházáról volt szó. Pontosan ismertem belsejét, a százötven grádicsot, a hatvanhét méter mély kutat, celláit, melyek ablakait nem csak vasrúd, drótból font rostély is védte, a térdig érő ablakpárkányt, a vas pléhvel bevont ajtót, a kis kemencét. Ahol a magyar nagyszótár, a magyar Littré készült. Egy súlyos bilincsekbe vert ember által. Az volt az érzésem, magára a nagyszótár Tömlöcz szócikkére tekintek fel. Mert a Tömlöz szócikk, sosem furcsább, különösebb optikai játékot, a világ egyik legzordonabb vártömlöczében készült. A régi timnic alakból kiindulva szláv eredetű, mondja Czuczor, mert a temni (tyemni) tótul sötét, homályos, és a temnicza (tyemnicza) sötét, homályos hely, milyen a tömlöcz szokott lenni. (Szerbül, teszem hozzá: a tamna szintén sötét, a tamnica szintén börtön.) Ily eredeti alakban fordul elő a régi Halotti beszédben: „Kit Úr ez napon ez hamos világ timniczebelől mente.” Különben a ,tömlöcz, népiesebb divatú, mint „börtön”. Mondják középkori latinos szóval árestom, v. áristom-nak is… Sehol egy szubjektívnak mondható árnyalat, százszor elolvastam a zsebemben lévő, lassan már összegyűrődött, elpiszkolódott, pirossal aláhuzigált (olykor vérből, rozsdából csinálták tentájukat) szócikk fénymásolatát, legfeljebb, ha a Halotti beszédben nem saját szabadulására utal, még akkor is, ha az a halál felé való szabadulás, de szabadulás, mentelem, nem tudom, máshol rést nem találtam… (Tolnai Ottó: Napóleon)
A várhoz képest a vasútállomás a várost átszelő Inn túlpartján áll. Néhány lépés a híd, annak közepén Nepomuki Szent János szobra vigyáz. Meghökkentő a masszív erőd látványa a sziklán, ahogy vakít a kék ég alatt, nem festői, nem méltóságteljes, inkább zord és komor. Alatta kontrasztként száz méterrel nyüzsgő, színes kisváros, 17 ezren lakják. Az óváros szélén jobbra is, balra is mutat nyíl a vár felé. Jobbra szűk, de magas lépcsők – mellőle lakások elülső és éttermek hátsó bejárata nyílik, balra szélesebb macskaköves kaptató. Kazinczy után nem kérdés az útválasztás.
Fotó: Shutterstock/Karl Allen Lugmayer