Az Aura kapujánál állunk. Előttünk egy mindenen túli, szinte utópikus táj vibrál élénk atmoszférájával. A távolban éteri hangok zengenek, amik kitöltik a szűk nyílás előtt elterülő homályos, füstös teret. A zenébe tompa énekhang szövődik, ahogy az utazók és vezetőik orpheuszi útjuk végén dalukkal egy másik világ kapuját nyitják fel. Meleg fény árad odaátról, ami ellepi a sötétben meghúzódó arcokat. A feltárulkozó hely, az Aura vidéke egy közvetlen, autentikusabb együttlétet és közösségiséget ígér. Úgy tűnik, elérhető távolságban van; ha pár lépést megteszek a kietlen színpadi tájban, megérkezhetek. Vagy elég lenne annyi, hogy csatlakozzak az éneklők karához, akik „mágikus” hangjukkal nyitották fel a portált. Az Aura azonban mintha nem adná magát, kitér előlem. Nyitott kapuszárnyainál állok, a küszöböt azonban nem léphetem át.
Fotó: Szalai Dániel
Az idevezető út hosszú volt, több állomással és helyszínnel tűzdelve. Az alászállás várakozással vette kezdetét. A Trafó nagytermének még kietlen síkjáról indult, ahol a nézők óvatosan merészkedhetnek közelebb az akkor még nem megszilárdult, épülőfélben lévő világhoz. A tájat alkotó elemek és a benne élő szereplők lassan formálódtak jól kivehető alakokká. Ugyanígy, a megjelent tömeg szintén fokozatosan idomulni kezdett a felállított térhez és az azt átszövő viszonyrendszerhez. A szervező művészek (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) folyamatosan formálták át, rendezték újra a kialakult terepet. Új, a végigjárt narratívához és az eköré szerveződő rítushoz kapcsolódó tárgyakat alakítanak ki, amik tovább tagolják és formálják a tájként megjelenő színpadot. A közönség közül eközben kiválasztják azokat, akik a kiosztott gyűrűk és az ezekkel járó instrukciók által közvetlenebbül vesznek részt az esemény alakításában. Ezek a gyűrűk azok, amikkel eljuthatnak az Aurához. Az alkotók itt intuitív módon kutatják fel és jelölik ki a megfelelő hangoltsággal rendelkező nézőket, akik beléphetnek a világba. Ez mégsem zárja ki a közönség többi részét. A tér nyitott marad, a ki nem mondott szabályrendszer, ami mentén a közönség bizonyos tagjai is aktívvá válhatnak, nem zárja ki mások csatlakozását. A kialakított terepen feloldódnak az aktív (ilyen a színpad) és passzív (azaz nézőtér) cselekvést kijelölő zónák határvonalai. A táncosok (Glaser Martin és Kacsó Imola) is ezeknek a területeknek az újraformálását segítik elő. Tevékenységük mintha nem lenne egy adott pontra lehorgonyozva, szabadon járják körbe az Aura előtti vidéket. Táncuk eközben mintha párhuzamban lenne a háttérben vetített virtuális világ működésével. Mozgásuk mechanikus jelleget ölt, testük mintha nem az „evilági” fizikai körülményekhez alkalmazkodna, aminek lényegi része például a tárgyak ellenállása. Repetitív, gépies mozgásukkal a színháztér elemeibe ütköznek, mintha azok átjárhatóak lennének.