Szabó Magdát a családja, a plebejus értelmiségi família nem csak a sokféle különös alakkal, a színes életből adódó, gazdag helyzetekkel ajándékozta meg, de a felmenők különböző tehetsége, sőt még írói tehetsége is beépült génjeibe.
Idős korára is őrizte fiatalsága szépségét, báját, ügyelt is rá, hogy nő legyen mindig, szelleméhez, tehetségéhez illendőn, legyen meg varázsa, amiről írta hajdanán a Hullámok kergetése esszéjében, hogy németországi kiadójának szobájába lépve, a meglepett férfi felkiáltott, ó, hát ez az aranyos, cicás szépség írja azokat a komoly regényeket?! Hiú volt, amit szerénység és figyelmesség mögé rejtett, ismerte jól az értékeit, a debreceni polgár családból magával hozott úrilányságát, ami elsősorban az etikusságot jelentette, megőrizte végig, abban a rendszerben is, amiben könnyen kirekesztődhetett volna, ha nem védi tehetsége. Mert elsősorban azt látták benne, a tehetséges írónőt, persze, regényeinek sikerei után már nem volt fontos, hogy nő írja azokat. Prózája, ha egyre inkább a személyes, családi élményei nyertek is teret benne, valódi, erős realista próza, regényeiben követte a hagyományos narrációt, a lélektani ábrázolást, ez tette olvasmányossá, sikeressé az olvasók körében.
Bizonyára tudta, hogy milyen jó író, ezért nem esett nehezére elfogadni mástól is a jót, postai levelezőlapokon küldte írótársainak gratulációit egy egy megkapott könyvükhöz, színházi bemutatóikhoz, a néhány mondat alá üdvözletül csak ennyit írt, ahogy dedikációi alá is: a Szabó. Nagyasszonyi gesztus volt, de aki kapta, örült, ám akit nem kedvelt, az érezhette mágikus haragját. Mint a párizsi nők, nőségében soha nem öregedett meg, fellépéseire, találkozóira nyolcvanévesen is magával vitte a televízió egyik sztár sminkesét, nem adta meg magát a kornak.