A legnagyobb szerkesztők egyike volt, kedves, figyelmes, de szakmai kérdésekben tántoríthatatlan. Ez a belső morális tartás végigkísérte az életét a Mozgó Világtól a Magyar Rádión át a Palatinus Kiadóig. Most kivételesen nem mások története, hanem az övé állt a középpontban. A Mindig volt egy szigetem című, most megjelent könyve személyes emlékezés és egyben kortörténet, az irodalmi élet elmúlt ötven évének egy szelete, amelyet Darvasi Ferenc szerkesztő-kritikusnak mesélt el. Bár még közösen tervezték a könyvbemutatót, Reményi József Tamás váratlan halála miatt már nem lehetett ott, így az este az Írók Boltjában az emlékezésről szólt.
Darvasi Ferenc hangsúlyozta: a beszélgetés eredetileg nem könyvnek indult. – Nehezen állt rá. Aztán elmentem hozzá Szentendrére. Délelőtt leültünk, és estig etettük a diktafont. Elkezdtük érezni, hogy ez nagyobb, komolyabb, így merült fel a könyv ötlete. Közben ráébredtem, hogy nagyon keveset tudok erről az emberről.
Reményi József Tamás azt szerette volna, hogy a könyv címe A boldog szerkesztő legyen, de erről – a Cser Kiadóval közösen – lebeszélték. „A legjobban azt szeretem, amikor magamra maradok egy kézirattal. Amikor teljesen elmerülhetek benne, és nem kell semmi másra figyelni, csak a szövegre” – fogalmaz a kötetben. És lényegében erről szólt az élete. Bérczes László író, dramaturg, rendező arról mesélt, hogy bár csak másfél év korkülönbség volt köztük, mentoraként, példaképeként tekintett Reményire. – A Bartók Béla úti tévelygésem van előttem, amikor 1980-ban felvonatoztam Szolnokról, táskámban a Lucifer, küzdj! gondosan gépelt példányával. Egy 29 éves vidéki fiatalember belép a Mozgó Világ ajtaján, Reményi József Tamás fogadja kedvesen, hellyel kínálja, persze nem ülök le, szelíden segít, törődik velem. Ez az első élményem róla. Bérczes még megjegyzi, hogy aztán az írás némi vihart kavart, nem is publikálhatott egy darabig, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy megjelenhetett a Mozgó Világban. A kettejük közötti szellemi rokonságról is beszél: a szellemi kiegyezéssel ő maga is próbálkozott, sikertelenül. A jelenlegi Magyarországon erre nincs mód. – Jóska azt mondja: rövid távon pesszimista vagyok, aztán a kiegészítő fejezetben azt mondja: hosszú távon pesszimista vagyok. Erre Németh Gábor író megjegyzi: ez igaz, de aktuálisan sosem volt pesszimista, inkább mindig derűs. – Nagyszerű humora volt – mondja Bérczes – és mély empátiája. Amikor a kötetben az édesanyjáról beszél, akkor az ő alakja sejlik fel. Hozzá mindig lehetett tanácsért, iránymutatásért fordulni. – Én kit fogok most már megkérdezni? Kit fogunk megkérdezni? – zárta Bérczes László.