Habár a legrégebbi lóábrázolás harmincezer éves, és a dél-franciaországi Chauvet-barlangban található, az állat háziasítása hatezer éve ment végbe. Földrajzi elterjedésük miatt főként az indoeurópai népek mitológiájában kaptak kiemelt szerepet a vándorlásban betöltött helyük miatt. Ezekben a történetekben a szarvas és rénszarvas motívumát váltották.
Archetípusa a fekete vagy fakó vadló, ami az éjszakának, a Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, az ősanyának, a szexualitásnak, a halálnak, az álomnak és a mágiának a jelképe. A matriarchális közösségekben főleg kanca formájában jelenik meg, ahogy a görög termékenységistennőt, Démétert is gyakran kancafejjel ábrázolták, aki ló alakjában igyekezett – eredménytelenül – elbújni a párosodni próbáló Poszeidón elől, így az isten ló formájában közösült vele. A nászból születik Areión, az isteni képességű, hold alakú lóleány, aki később Héraklészt is segíti. Areión holdsarló alakú patája nyomán forrás fakad.
A ló eredetére két görög mítosz is magyarázatot ad: Poszeidón szigonyával a földbe csap, ahol forrás fakad (görögül Pégé), és előpattan Pégaszosz. A másik mítosz szerint a szárnyas ló Poszeidón és Medusza gyereke, aki utóbbi lefejezésekor ugrik elő. Pégaszosz patája nyomán is forrás fakad, a Hippokréné (mely lóforrást jelent), ami a költői ihletet hivatott biztosítani. A tajtékos parti hullámokat white horse-nak, vagyis fehér lónak nevezik az angolok. Szeléné holdistennő szekerét egy fehér és egy fekete ló húzza, jelképezvén a teliholdat és az újholdat. A ló és a Hold kapcsolata megfigyelhető népmeséinkben is. Jankó ló segítője a Holdrét nevet viseli, Mátyás király lova pedig Holdas névre hallgat.