Van Karel Čapeknek egy novellája, a Gandara báró halála. Ez egy filozofikus detektívtörténet arról, hogy miután meggyilkolják Prága legendák övezte, karizmatikus, titokzatos, alvilági kapcsolatokat fenntartó, szerelmi kalandokat halmozó és dúsgazdag kalandorát, a sokat látott, rutinos, de megfáradt nyomozó és fiatal, ambiciózus kollégája egész más irányban indulna el. Végül kiderül, hogy szimpla ügyről van szó: a házvezetőnő unokaöccse volt a tettes, és a báró széfjéből vitt el pár száz koronát, vagyis az öregnek lesz igaza. Ő mégsem elégedett, mert úgy gondolja, az élénk fantáziájú kolléga sokkal izgalmasabb, nagyszabású, csupa kaland, szenvedélyes, bandákról és kémszervezetekről szóló változatát fejlesztette volna ki az esetnek. Vagyis – sugallja Čapek – a valóság olyan válaszokat ad, amilyen kérdéseket mi felteszünk neki.
Ez a történet egyrészt a teológia és a néphit, a költészet és a néprajz, a tudomány és a népi gyógyászat könyvetekben tárgyalt „kettős igazsága” miatt jutott eszembe. Másrészt meg azért, mert néha úgy tűnik, mintha különböző univerzumokból kiabálnátok át egymásnak, és még a kérdéseitek sem lennének azonosak. Melyikőtök mennyire tudta, amikor a közös „nyomozásba” belevágtatok, hogy a világaitok mennyire egyeztethetők össze, és hogy a szerepeitek mennyire lesznek stabilak az eszmecserétek során? Továbbá volt-e és mi volt a közös akaratotok arról, hogy egyáltalán mi lesz, legyen ez a könyv?
Bodnár Dániel: Én a lényeget illetően abszolút összeegyeztethetőnek tartom a világnézetünket, sőt szellemi-lelki rokonomként tekintek Laurára. Már a kilencvenes évek végén felfigyeltem a költészetére, és az első, 2012-ben a Vigiliába készített interjúm óta tervezgettem, hogy egyszer könyvet készítek vele. De amikor 2019-ben megkerestem az ötlettel, még nemet mondott.