Az Én vagyok a kapitány Olaszország idei Oscar-jelöltje a nemzetközi film kategóriában, ami két szenegáli fiatal útját mutatja be Európa felé. A téma nagyon aktuális, a megvalósítás pedig sokáig hatékonyan egyensúlyoz a mese és a kőkemény realitás között. A film belső logikája viszont nem teszi lehetővé, hogy érdemben reagáljon a ma emberének élményére, ezért bár […]
The post Korai öröm – Én vagyok a kapitány appeared first on Filmtekercs.hu.
Az Arany Pálmáért idén két afrikai női rendező alkotása versenyez 19 másik filmmel.
A szenegáli szülőktől Franciaországban született és felnövő Ramata-Toulaye Sy költői első filmje (Banel és Adama) egy afrikai fulbe faluban játszódik, és egy különcnek tekintett fiatal nő emancipációs története.
A tunéziai Kaouther Ben Hania ötödik filmjével, egy hibrid műfajú alkotással érkezett a fesztiválra. Az Olfa lányai című mű igaz történetet dolgoz fel egy egyszerű tunéziai nőről, Olfa Hamrouniról, akinek mind a négy lánya radikalizálódott 2016-ban, és a két idősebb csatlakozott az Iszlám Állam dzsihadista szervezethez. A két kisebb, az iszlamizmust ma már tagadó lány önmagát alakítja a dokumentumfilm és fikció keverékéből létrejött műben, míg nővéreiket színésznők játsszák. Az anya és a lányok időnként a kamera felé fordulva mesélik el radikalizálódásuk történetét, időnként pedig a színészek segítségével eljátsszanak a gyerekkorukból meghatározó jeleneteket, amelyeket 2016-os tunéziai híradórészletek szakítanak meg.
A Glasgow közeli Blantyre-ben született 1813. március 19-én, szegény munkásszülők hét gyermeke közül másodikként. Már tízéves korától egész nap a pamutfonóban dolgozott, de hajtotta a tudásvágy. Első keresetéből latin nyelvkönyvet vett, esti iskolába járt, majd a mélységesen vallásos Livingstone úgy döntött, hogy orvos-misszionárius lesz. 1836-tól a glasgow-i egyetemen munka mellett görögöt, teológiát és orvostant hallgatott, 1840-ben Londonban szerzett orvosi oklevelet.
Első hittérítő útjára 1840 végén indult. Eredetileg Kínába készült, de az ópiumháború miatt végül Dél-Afrika mellett döntött. 1841 tavaszán érkezett Fokvárosba, ahonnan az angol kolóniától északra fekvő, feltáratlan vidékre indult. Megismerte a helyi nyelveket és szokásokat, és messzebb hatolt be a Kalahári-medencébe, mint előtte bármelyik európai felfedező.
1843-ban oroszlántámadás érte, ami azonban nem szegte kedvét, bár bal karján maradandó sérülést szenvedett. Livingstone nem tartozott a hagyományos hittérítők közé: az a meggyőződés hajtotta, hogy az ő feladata megtalálni az utat a kontinens szívébe, amelyet azután a misszionáriusok és kereskedők használhatnak, megingatva a rabszolga-kereskedelmet. Az afrikaiakat magával egyenlőknek tekintette, iparra és földművelésre próbálta őket tanítani. Harminc évet töltött Afrikában, és a becslések szerint haláláig összesen mintegy 46 ezer kilométert tett meg, mindezt főként gyalog.
A Fekete Párduc elhozta a színes bőrű szuperhősfilmek korszakát. A The Woman King – A harcos bevallottam T’Challa köpönyegéből bújt ki, már ami a megvalósítást illeti. Olyannyira, hogy akár az előzményfilmje is lehetne a Marvel klasszikusnak, csakhogy itt egy igaz történelmi helyzetből építkezik a női afrikai harcosokat felvonultató hőseposz.
Régen olvastam ennyire kalandos és mozgalmas történetet, mely egy egyszerű családtörténetként indul, de az események fantasztikus alakulásának köszönhetően egyszer csak Afrikában találjuk magunkat és ott további szédületes eseményekben és izgalmakban van részünk.
A történet az 1800-as évek végén kezdődik, majd a szereplőkkel együtt lépünk át a 20. századba és leszünk tanúi a világ változásainak.
Charlotte tízévesen egy hajószerencsétlenségben elveszíti testvérét és szüleit, ezért a nagyszüleinél nevelkedik tovább, ahol legfőbb bizalmasa és támasza Klara, az unokatestvére.