Az 1956-os forradalom és szabadságharc említésekor a Corvin közben harcoló kamaszok, a fegyvertelen civil áldozatokat követelő Kossuth téri sortűz vagy Nagy Imre elhíresült rádióbeszéde jut sokak eszébe. Bár jelentős szerepet játszottak a népfelkelésben, az úgynevezett mecseki láthatatlanok története szinte ismeretlennek számít a többség előtt, és sokáig a közbeszéd sem tanúsított különösebb érdeklődést irántuk. Márpedig igazi kincsesbánya a történetük: a Baranya megyei fiatalok az 1956-os szabadságharc legkülönlegesebb, legizgalmasabb és vélhetően legregényesebb fegyveres csoportját alkották. November 3-án, valamint másnap, a szovjet csapatok bevonulásakor alakultak meg a komlói börtönből kiszabadult rabokból, akik a Mecsek hegyvonulatai között találtak menedékre és partizánharcok megvívására alkalmas bázisra.
Tésenyi Ferenc egyike volt a „Gazda” fedőnéven ismert dr. Horváth Géza volt komlói rendelőintézeti sebész főorvos vezetése alatt csoportosuló felkelőknek. A nagyharsányi fiatalember pilóta szeretett volna lenni, de kulákcsalád gyermekeként nem tanulhatott tovább, így tizennyolc évesen a Pécshez közeli kővágószőlősi uránbányában vállalt nyári munkát. Ott testközelből láthatta, hogy a szabadságharc végnapjaiban miként szerveződik az ellenállás: a forradalmárok vezetőt választottak maguknak, megtervezték a hadviselést, majd estére az Üdülő Szállóban húzták meg magukat, sötétedés után pedig eldördültek az első lövések.
Hamarosan maga is beállt a mecseki szabadságharcos csoport tagjai közé, akik kitartottak még akkor is, amikor már nem reménykedhettek nyugati segítségben. Megölték a pécsi szovjet katonai parancsnokot, megtámadták a pécsváradi rendőr-főkapitányságot. Alapos terepismeretüknek köszönhetően gerillaharcot vívtak a bukás utáni hetekben, mígnem november 16-án a „Gazda” vezetésével nyugat felé vették az irányt, majd egy héttel később átlépték a jugoszláv–magyar határt.