Best WordPress Hosting
 

Az érthetetlen világ érthetetlen másai ‒ Jorgosz Lantimosz és az újraírt keretek

„[…] Nem tudjuk elképzelni. Egy sci-finek, egy fantasynek, de még egy vígjátéknak is tökéletesen felépített birodalma van, amelyben minden úgy történik, ahogy megismerése után elvárjuk. Nagyon jól tudjuk, mire számíthatunk, s mit zárunk ki a cselekménybeli lehetőségek közül. Az Alpok esetében ez a tényező teljesen homályos marad” ‒ írja egy 2012-es kritikájában Szűcs Tamás a […]

A ketrecharcos színeváltozása

Vajon képes-e felnőni az új Országúti diszkó (Road House. Doug Liman, 2024) az azonos című 1989-es legendás elődjéhez (Road House. Rowdy Herrington, 1989), és hol fogja megtalálni a remake a helyét a kortárs akciómozik harcterén? A remake bemutatóját hatalmas botrány előzte meg, ugyanis a rendező, Doug Liman és a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) stúdió, amelynek égisze alatt […]

Útkeresésben – 2023 magyar filmes termése

Hasonló cikk a témában itt olvasható. Voltunk-e már úgy, hogy éppen minden stimmelt – egészségünk rendben, szeretteink biztonságban, hivatásunk egyenesben –, mégsem éreztük magunkat teljesen elégedettnek? Valamilyen mélyről jövő, megfogalmazhatatlan nyugtalanság emésztett, mely elszólít a megszokottból? A tavalyi év magyar… Olvass tovább →

The post Útkeresésben – 2023 magyar filmes termése appeared first on FilmDROID.

Oscar-protokoll

 

Az Oscar-díj az amerikai filmszakma sokszínűségét kívánja hirdetni, de a tiszteletre méltó szándék még nem ad okot az ünneplésre.

Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) megújult szabályozása nyomán módosul a legnagyobb presztízsű Oscar-díj megítélésének gyakorlata, de a filmipari diverzitást elősegíteni hivatott, félszívvel megfogalmazott kritériumok senkit nem fognak maradéktalanul elégedetté tenni.

Ponyvaelmélet – Quentin Tarantino: Cinema Speculation

A Cinema Speculation az 1970-es évek lepukkant Los Angeles-i grindhouse mozijainak foltos székeibe ülteti olvasóit, hogy szerzője ízlésvilágának szűrőjén át láttassa a kor filmélményeit. Quentin Tarantino első nem fikciós kötetében a saját gyerekkorát meghatározó mozikultúra világát elemzi. A filmtörténet során számos kritikus vagy éppen szakíró váltott pályát és kezdett filmkészítéssel foglalkozni. A francia új hullám […]

The post Ponyvaelmélet – Quentin Tarantino: Cinema Speculation appeared first on Filmtekercs.hu.

Kalandra fel!

Minden kincsvadászok ősatyja idén visszatér a mozikba A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát… Olvass tovább →

The post Kalandra fel! appeared first on FilmDROID.

Bánki Éva portugáliai útinaplója 1. – Tengerre!

Porto felé utazva eltöprenghetünk, milyen a magyar tenger. Hiszen a mi tenger szavunk nem hasonlít a nyugati nyelvek tengerére. A tenger török eredetű jövevényszó, azt sugallja, hogy valami irdatlanul nagy, megszámolhatatlan. Magyarul nemcsak a tenger „tengernyi”, hanem a gond, a bánat, a tennivaló.

A portugál tenger, a mar is végtelen. De ebben a szóban ott villódzik a szerelem (amor) és a halál (morte) is. Hány és hány portugál költő játszott el ezekkel a hasonló alakú szavakkal! De ez a végtelenség egészen másféle, mint a Földközi-tenger, a mare nostrum langyosabb, barátságosan villódzó kékje. Az Atlanti-óceán hidegebb, ellenségesebb, veszedelmesebb – nem véletlen, hogy a portugál tenger (a francia és spanyol nyelvvel ellentétben) hímnemű szó. O mar. Rövid, szinte kattogós. Senkinek sem jutna eszébe ezt becézgetni.

Ennek ellenére a portugálok is vágyakozással fordulnak a tenger felé. A portugál költészetben is gyakori saudade jelzi azt a sóvárgó lelkiállapotot, amikor úgy érezzük, vonz a végtelen, szinte magával ragad a látóhatár. Amikor szinte beleszédülünk az óceán már-már túlvilági ragyogásába.

A mozigalaxis őrzői

Tarantino prózai debütálása Hollywood másod- és harmadvonalbeli, a mozinézők többsége számára névtelen hősei előtt tiszteleg. 

A történelem titánjairól, a kultúra gigászairól általában nem feledkeznek meg a krónikák. De mi a helyzet mindenki mással? A „futottak még”, a „lehetett volna belőle bármi”, az „ott volt minden kilométerkőnél, de két szót sem szólt” és a „hátsó kertjében teremtő fantáziával alkotott egész dolgos élete során, a faluhatáron túl azonban sosem merészkedett” kategóriák héroszaival? A derékhaddal, a gyalogsággal, amelynek sok-sokezer tagja – humanista hitünk szerint – mind megérdemelne legalább egy nagyregényt? Azzal az igazságtalansággal, hogy az ő emléküket, egyedi és egyszeri alakjukat nem őrzi meg senki és semmi sem, együtt lehet élni ugyan, de csak ha el tudunk viselni a szánkban valami eltüntethetetlen, áthatóan kesernyés aromát. Quentin Tarantinónak még az ellenségei is a javára könyvelhetik el, hogy ő bizony a leghatározottabban elutasítja ezt a fajta létezési gyakorlatot. Teszi hát, ami tőle telik: levitézlett filmcsillagoknak kínál műveiben új esélyt, celluloidtekercseket gyűjt és Los Angelesben filmmúzeumot vezet, podcastokban zengi a múlt méltatlanul vagy okkal, de vitán felül árnyékba borult vitézeinek himnuszát, Volt egyszer egy Hollywood című filmjével pedig két évvel ezelőtt komplett emlékművet avatott, amely a (filmipari) másod- és harmadvonalak a többség számára névtelen hősei előtt tiszteleg. De ahol emlékmű van, ott lennie kell a művet láthatóvá faragó kéznek és a mű tárgyát, a gyöngyöt a mélyben, a létezés végtelen óceánjaiban megpillantó szemnek is. A Volt egyszer egy Hollywood regényváltozata, Tarantino prózai debütálása mindenekfelett erről a kézről és szemről beszél – ami döntő különbség a filmváltozathoz képest.

[…] Bővebben!

A 70 éves Jim Jarmusch és a műfaji film

Jarmusch számára a zsáner fontos eszköz a művész helyének meghatározásában, hol a westernt, hol a bérgyilkos-sztorit, hol a vámpírfilmet lényegíti át művészetfilozófiai merengéssé.

Jim Jarmusch is a rögeszmés alkotók sorába tartozik: ugyanaz a pár toposz vonul végig munkásságán a legkülönfélébb variációkban. Mintha csak egy mozgóképes kaleidoszkópot forgatna első filmje óta a szemünk előtt, olykor elidőzve egy-egy szebb kompozíciónál. És ennek csak látszólag mond ellent, hogy az 1995-ös Halott embert sokan törésvonalnak, és nagy műfaji fordulatnak tekintik az életműben.

Tény, hogy ettől kezdve Jarmusch jócskán elmozdult a zsánerfilmek felé, és azóta is nagy élvezettel játszik a western, a gengszterfilm, a krimi, a vámpírfilm vagy épp a romantikus vígjáték kliséivel. A cezúra azonban látszólagos, hiszen ez a változás sokkal inkább a felszínt, mintsem a lényeget érintette nála.

Az érintés árnyalatai – Terrence Malick és az anyag dicsérete

Terrence Malick filmjeiben nem az a fontos, hogy mit látunk, hanem hogy mit érzünk. Érezzük-e a tenyeret csiklandozó szalmaszálakat és a mellkason végighaladó ujjak simogatását? Alkalmas lehet-e a film médiuma a tapintás és a testi érzékelés közvetítésére? És mi van akkor, ha az ilyen érintés-szimulációk fogyasztásával csak saját fizikai valóságunktól idegenedünk el? A rendező 2010-es […]

The post Az érintés árnyalatai – Terrence Malick és az anyag dicsérete appeared first on Filmtekercs.hu.

Scorsese mozgókép-kalligráfiája

Új-Hollywood fenegyerekei közül Scorsese épített legtudatosabban a filmtörténeti hagyományra, a kiürült amerikai zsánereket az újhullám személyességével lelkesítette át.

A hetvenes évek elején őrségváltó új-hollywoodi rendezők pályájuk hajnalán arra a világraszóló kísérletre vállalkoztak, hogy beemeljék az európai művészfilm vívmányait az amerikai mozi fősodrába, azonban néhány röpke év és néhány bevadult kísérlet után letettek erről. George Lucas a legszilajabb újhullámos rendezőket is felülmúlni igyekvő, formanyelvi sziporkákkal csurig töltött művel (THX-1138), Francis Ford Coppola a Nagyítás parafrázisával (Magánbeszélgetés), Steven Spielberg egy rendhagyó paranoiamozival (Párbaj), Brian DePalma több improvizációval (Üdvözletek; Szia, anya; Dionüszosz) igyekezett kifejezni hódolatát fétisrendezői előtt, azonban rövidesen valamennyien felhagytak a fősodorbeli művészfilm paradoxonjának megteremtését célzó terveikkel.

A legkitartóbbnak Martin Scorsese bizonyult közülük, noha már karrierje kezdetén tisztába jött vele, hogy művészfilmes ambícióiból neki is fel kell adnia. Fel is adott, ezzel együtt ő mentett át a legtöbbet Új-Hollywoodba a hatvanas–hetvenes évtizedforduló amerikai filmjének forradalmi szelleméből. Karakteres, sokszor az experimentalizmussal kacérkodó stílusának köszönhetően sikerült frissen tartania a hetvenes évek közepétől uniformizálódásnak indult és professzionalizmusba pácolódó amerikai moziban azokat az újító energiákat, amelyeknek Hollywood voltaképp a felemelkedését köszönhette.

Lidérces, messze fény – Miroslav Mandić: Sanremo

Mentálgihiénés folyóirat főszerkesztője hív, hogy készítsek szakértői interjút az idősgondozásról; a munkacíme olyasmi, hogy hol marad hely a sok szakmaiság közepette az embernek. Érdekes az időzítés, mert engem mostanában éppen ez érdekel a leginkább, és ijedten figyelem, hogyan válik a demencia – és úgy általában minden, ami az időskorral kapcsolatos – roppant tudományos, gerontológiai mezbe rejtve észrevétlenül bélyeggé. A demencia kutatására milliárdokat költenek világszerte, de engem ez aggodalommal tölt el, mert úgy érzem, lopakodva szűkíti az érintettek mozgásterét, míg végül már majd semmi sem mentheti meg őket attól, hogy valamelyik e kórismére szakosodott otthon lakói legyenek, akármit is szólnak hozzá.

Nem szólhatnak, mert már nem lesz szavuk a maguk ügyében.

És ezt tudományos kutatócsoportok alaposan megtámogatják kísérleti eredményeikkel, arra hangolva a közvéleményt, hogy egyenesen vétek a demens hozzátartozót otthon, a családja körében tartani. Az teszi vele a legjobbat, aki ápolási intézményben helyezi el. Mindenki számára ez lesz a legüdvösebb.

Színjáték a hazugság-szolgáltatás színpadán – Chicago

A Chicago (Rob Marshall, 2002) egy 2002-ben bemutatott amerikai filmmusical, amelyet Rob Marshall rendezett. Marshallnak ez volt az első egészestés játékfilm rendezése, műve mégis hat Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb film díját is.[1] A film az 1975-ben bemutatott, azonos nevű Broadway-musicalből készült, melynek zenéjét John Kander szerezte, rendezői szövegkönyvét Bob Fosse és Fred Ebb írta, […]

Figyeld az eget! – A Dolog és az Alien

40 éve, ezen a napon mutatták be John Carpenter sci-horror klasszikusát, A dologot, ennek apropóján elővettük Orosdy Dániel összehasonlító elemzését a Filmvilág 2011 áprilisi számából.

Ha megszűnik a közérdek összetartó ereje, ha elalszik az értelem, előjönnek a moziszörnyek. A világűr kutatása az ’50-es években új rémeket teremtett.

Amilyen a kor, olyanok a benne élők szorongásai. Az ötvenes évek inváziós sci-fijei és szörnyfilmjei az amerikaiak kollektív félelmét juttatták kifejezésre: a II. világháború után a látványosan gonosz, de távoli nazi helyét a beépülésre kiválóan alkalmas commie vette át. A hidegháború kezdetén a szovjetek démonizálásával, a kémkedésért halálraítélt Rosenberg-házaspárral és az amerikai filmesek sokaságát érintő feketelistával az átlagpolgár paranoiája hosszú távra megkapta a maga táplálékát. Hozzá kellett szokniuk a határaikon belüli támadás gondolatához – amely akár a szomszéd házból is érkezhet, egy másik „igaz amerikaitól”.

Ének az esőben – egy klasszikus önreflexív musical

Az Ének az esőben (Singin’ in the Rain. Gene Kelly, Stanley Donen, 1952) Gene Kelly világhírű színész, koreográfus és filmrendező musicalje, amelyben ő, mint főszereplő, mint koreográfus és mint társrendező járult hozzá a film létrejöttéhez. Az Ének az esőben ugyan klasszikus hollywoodi musical, mégis rendhagyóan önreflexív. Miért nevezhetjük a filmet önreflexívnek? Mert számos tekintetben igenis […]

Határesetek – Valahol otthon lenni

Elképesztő, hogy újra aktuálissá válhatott Almási Tamás 2003-ban bemutatott dokumentumfilmje, a Valahol otthon lenni. A délszláv háború befejezése után készült alkotás már bemutatásakor több volt a ‘80-as évek végén és a ‘90-es évek elején Magyarországon menedéket kereső határon túli magyarok izgalmas szökés-történeteinél. Több volt kordokumentációnál. Hiszen Almási, szokásához híven, emberi történeteken keresztül arra igyekezett ráközelíteni, […]