Hetven körül járó, ám roppant vitális, többféle sportot is űző nagynéném meghívott az irodalmi körébe, amelyre aznap rajtam kívül a régi osztálytársai voltak hivatalosak. Üdítő és vicces volt egyszerre, ahogyan az összegyűlt társaság tagjai – szokatlan módon még mind aktív, felelős pozíciókat betöltő, komoly emberek – egymás körében „visszavidámodtak” az egykori iskolás éveikbe, és bemelegítésként bájos idétlenséggel élcelődtek egymáson, magukon; az egyikük például azon, hogy pár napja másfél órán át nem tudott kiszállni a kádból, mert beállt a dereka. Az első gondolatom az volt, hogy rájuk nem jellemző a koruk. Aztán arra kezdtem gyanakodni, hogy valójában maga a kor, annak a jelentése változott meg: ma teljesen mást jelent, hogy valaki hetvenéves, mint mondjuk hetven éve. Nagynéném pedig bámulatos lényeglátással így summázta az este mindannyiunk számára maradandó élményét: „Olyan jól elhülyülünk itt, és hetvenesként is annyira tudunk örülni az életnek! Milyen kár, hogy nemsokára meghalunk!”
Ez a történet a Fiatal szeretők kádas jelenetéről jutott eszembe, amelynek során a Fanny Ardant által játszott, 71 éves Shauna megdöbbenve ébred rá, hogy képtelen megmozdulni, ami azt jelzi, hogy Parkinson-kórja a következő, sokkal súlyosabb stádiumba lépett. Eddig panaszmentes volt, mostantól azonban további, akár extrém tünetei is lehetnek majd.
Fanny Ardant