Az ötvenes években játszódó Csodálatos bolond főhőse nem tűnik reális karakternek, és nem érthető, hogy miért utazik Japánba. Kalandjai ebből adódóan esetlegesek, „légből kapottak”. Rejtélyességéről főleg azáltal értesülünk, hogy az író újra meg újra elismételi: senki sem tudja, miért érkezik, nincsenek megfogható céljai, továbbá ezekhez (a nem létező célokhoz) pénze sem sok. Ha elindul valahova, cél nélkül indul el, és mindenről, ami vele történik, a véletlen dönt. Nem turista, nem érdeklik a műemlékek, nincs Japánban rokona, és üzletelni sem akar. Nem művész, és úgy tűnik, semmiféle egyéb különös tehetség sem jellemzi.
Ez a sokféle meghatározatlanság és a folytonos sulykolásuk már gyanús, és éppen abban akadályozza meg az olvasót, hogy bármit is gondoljon róla, hogy képbe kerüljön vele kapcsolatban. Igaz, Napóleon leszármazottja, de akinek erre felcsillanna a szeme, azt ki kell ábrándítanom: ez a tény a kisregény egészének ismeretében a legkevésbé sem informatív, se pró, se kontra nem számít. Talán azt az egyet kivéve, hogy teljesen jelentéktelen, oktalan, ügyetlen, esetlen és határozatlan, vagyis híres felmenőjének minden szempontból az ellentéte. És még csúnya is, mint Súszaku nem győzi ezt oldalról oldalra hangsúlyozni. A teste egy szumóbirkózóé, a feje egy lóé, és úgy eszik, mint egy víziló – nagyjából ezeket ismételgeti vele kapcsolatban. (Az állatos hasonlatok amúgy mai szemmel olvasva kifejezetten bántóak és otrombák. Súszaku más hőseire vonatkozóan sem fukarkodik hasonlókkal, az egyik negatív karaktert például következetesen patkányszerűnek nevezi, és más mondanivalója nincs is vele kapcsolatban, mintha ezzel máris teljeskörűen jellemezte volna.)
A szöveg nemegyszer gyermetegnek hat, majd időről időre váratlanul költőien gyönyörű mondatokkal lep meg, és míg a cselekmény a levegőben lóg, Súszaku atmoszférateremtésben, a környezet és különböző helyzetek leírásában, apró megfigyelésekben kifejezetten jó. Mivel hősét úgy ejti be Tokió sűrűjébe, hogy ennek semmi néven nevezhető okát-értelmét nem jelöli meg, egyre erősebbé válik az a gyanúnk, hogy afféle kísérleti helyzettel van dolgunk – például mint amikor tudósok azt modellezik, hogy mire menne egymással, ha összeengednék az orrszarvút meg a krokodilt. Vagyis a francia szakot végzett és Lyonban is tanult Súszaku számára kizárólag az a fontos, hogy ez a találkozás létrejöjjön: egy „nagyon francia” Tokióba kerüljön, és annak legsötétebb oldalával, nyomorával és bűnözésével is szembesüljön. Ez alapján egyértelmű, hogy tézisregényt, példázatot olvasunk, amelynek alakjai nem önmagukért állnak helyt, hanem jelképek.