Best WordPress Hosting
 

„Bár egy karakterbe bújva kellett énekelnem, de beletettem önmagamat” – Schoblocher Barbara a Szabadakarat Szendrey Júliájáról

A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé. A sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori. Az összességében jól eltalált pop-up előadás erős meglepetéseket is hoz, például Schoblocher Barbara Júlia-alakítását, aki egyszerűen csak hangból építi fel a főszereplő Júlia énekhangjaként azt az érzelmi erőtöbbletet, amely felől az egész történet külön értelmezési lehetőséget kap.

Az interjú a Helyőrség oldalán jelent meg.

A színpadon a te Júlia-értelmezésed volt a leginkább hatással rám. Hozol egy másik Júliát, te úgy, egyedül. Erről a Júliáról is szeretnélek kérdezni, de legelőször talán arról, hogyan talált rád ez a produkció, vagy hogyan találtatok egymásra ezzel a produkcióval?

„Mámorító élmény, az első nagy győzelmek közül való az életben” – interjú Nagy Koppány Zsolttal

Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?

Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt –  amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett.

Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.

A szirom teljesebbé teszi a virágot – beszélgetés Vitkay-Kucsera Ágota operaénekessel

Zenész családba születtél, édesanyád híres operaprimadonna, a dédapád pedig magyarnótaszerző volt. Mit gondolsz, mennyire volt a sorsod eleve elrendelt, genetikailag kódolt?

Hiszem, hogy az utunk előre meg van határozva, és a genetika is hatással van a sorsunk alakulására. A dédapám, Vitkay Gyula nemcsak nótaszerző volt, hanem orgonaművész és zeneszerző is, több kórust alapított és vezetett, például itt Újvidéken is a Petőfi Kultúrkörben. Az ünnepélyes megnyitón – mivel a Petőfit nemrég felújították – az ő dalát énekeltem néhány nappal ezelőtt. A lánya, Vitkay Ilona, apai nagyanyám ugyancsak zenével foglalkozott, azonkívül verseket írt, és ezeket meg is zenésítette. És persze itt van édesanyám, Vitkayné Kovács Vera operaénekes, akitől nagyon sokat tanultam.

Nem jártam napközibe, csak a kötelező évet óvodába, addig pedig vele töltöttem az időt, az operaházat tekintettem a második otthonomnak. Minden előadását tudtam fejből, felpróbálgattam a kosztümöket, a szerepeit mind végigénekeltem. Sőt, azt is tudtam, hogy ki mikor hibázott. Olyannak tűnt ez nekem, mint egy álom, egy mesevilág, és el sem tudtam volna képzeli, hogy ne ilyesmivel foglalkozzak. Arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek, imádtam a balettelőadásokat. Máriás Erika balettművész édesanyám kolléganője volt, egymással szemben volt az öltözőjük, és mindig bementem hozzá, csodáltam, ahogy sminkel, a ruhái teljesen elvarázsoltak, és főleg a spicc-cipő tetszett. Mivel abban az időben nagyon későn vették föl a gyerekeket a balettiskolába, nekem mindig ismételnem kellett az előkészítőt, a többiek pedig haladtak előre, mivel idősebbek voltak nálam. Ez annyira rosszulesett, hogy egy idő után hallani sem akartam többet a balettről. Később már bántam persze, anyukám figyelmeztetett is, hogy így lesz, de akkor így döntöttem. Egyébként nagyon élénk gyerekkori emlékem még anyukámmal kapcsolatban, hogy mindig tanulta a szövegeit, főzés, vasalás, még kutyasétáltatás közben is dúdolgatott. Én pedig állandóan őt utánoztam, de nemrég előkerült egy hangfelvétel, amelyen három-négy éves lehettem, és kértem, hogy ne énekeljen többet. Valószínűleg néha éreztem egy kis féltékenységet a munkája miatt, de nagyon erősen kötődtem hozzá.

,,Úgy gondolom, van bennem egy egészséges bizonytalanság” – interjú Bánki Benivel

Amikor rákeresünk a nevedre az interneten, sok mindennel találkozhatunk: influenszerkedsz, slammelsz, verseket és dalszövegeket is írsz, és az Ökumenikus Segélyszervezet több kampányába is bekapcsolódtál. Tizenkét évesen kezdtél komolyabban foglalkozni a szövegalkotással. Hogyan emlékszel vissza az első írásaidra, milyen témák inspiráltak téged kisiskolásként?

Koraérett fiúként hallgatóztam és figyeltem: a felnőttek beszélgetései érdekeltek. Az olvasmányok közül is azok vonzottak leginkább, amiket nem egészen értettem. A gyermekkor törékenysége, az elmúlás éppúgy foglalkoztatott, mint a szerelem. A szüleim egy napon megtalálták a füzetemet, aminek a borítóján ez állt: ,,Bánki Benjámin összes eddigi, el nem ismert alkotása”. Karácsonyra be is köttették, úgy kaptam kézhez, kemény fedeles könyvként az írásaimat. Ekkor 12 éves voltam.

Ahogy mesélted, az irodalom iránti szeretetedet elsősorban a családodnak, édesapádnak és a CD-kről meghallgatott verseknek köszönheted. Voltak kedvenceid? Van rá alkalom, hogy ma is kézbe veszed ezeket a CD-ket és újrahallgatod őket?

A pillanat hangulatai – Dénes György Kilenctornyú palota című versantológiájáról

A gyermek- és ifjúsági irodalom valamilyen oknál fogva kezdetektől mostohagyermeke a felvidéki magyar irodalomnak. Természetesen vannak szerzők, akiknek munkásságában megtaláljuk a gyermekirodalomba sorolható köteteket: Zs. Nagy Lajos, Tóth Elemér, Fellinger Károly. (A felsorolás igencsak véletlenszerű!)

Gál Éva írása a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában jelent meg.

Kérdés számomra, hogy a gyermekirodalom valóban csak gyermekek, kisiskolások számára készüljön-e.

„Soha nem érdekelt, hogy dokumentáljam az életemet” – Petri György különbözése

Petri György a posztmodern irodalom egyik legnagyobb magyar költője. Így sietünk meghatározni őt – még akkor is az volt, ha tiltakozott ez ellen a behatárolás ellen. Egy költészetében és életszemléletében egyaránt modern, laza ember, feszültségmentesen innovatív.

Petri a filozófia és a politikai diskurzus lövészárkából figyelte a magyar közélet változásait, erről tanúskodik az egész életmű, amely nagyon szerteágazó. Hogy megértsük ennek a világnak a fő törvényszerűségeit, az átfogó munkák lehetnek segítségünkre. Egészen más azonban egy monográfia hangulata és más egy olyan szövegé, ami első kézből, valamiképp tőle származik.

És Petrinél igazán különleges az a hangulati szféra, ahogyan a világban – néha túlságosan is – benne van. Ha jobban meg szeretnénk ismerni ezt az egyszerre hétköznapiságon alapuló, mégis nagyon összetett gondolkodásmódot, ami verseiben is visszaképződik, hasznunkra válik elolvasni a Petri György különbözése című interjúkötetet, amely a Kertész Imre Intézet gondozásában, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában jelent meg.

Hogy is van Tokajjal? – beszélgetés Zalán Tibor költővel

„Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk”, mondta Zalán Tibor, majd így folytatta: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.”

Felelevenítette: a Ceausescu-diktatúra idején Szőcs Géza erős ellenzéki figurának számított, emigrációja és az ellene irányuló gyilkossági kísérlet okán is misztikus figurává vált, akit akkor a teljes ellenzék elfogadott.

„Amikor szétvált az ellenzék és kétféle nagy táborra szakadt a társadalom, a politika és az irodalom is, akkor azzal, hogy Géza felvállalta az Orbán-kormányt, tehát az akkor – és később ismét – regnáló hatalmat, és abban tisztséget vállalt, úgy gondolhatták, hogy ezzel nemcsak a közös eszme elárulója, hanem olyanként is áruló, aki az irodalomban képviselheti a minőséget. Ez máig van, ez máig megvan a magyar irodalmi közéletben.