Best WordPress Hosting
 

Az első spanyol szoprán, aki lemezre énekelte Carment – Victoria de los Ángeles

Victoria de los Ángeles López García néven Barcelonában jött a világra. Kilencévesen már operarajongó volt, zenei tehetségét korán felismerték. Énekelni és gitározni szülővárosa konzervatóriumában kezdett, ahol 1941-ben fejezte be tanulmányait. Ugyanabban az évben, még hallgatóként lépett fel először Mimi szerepében Puccini Bohémélet című művében a híres barcelonai Liceu operaházban. Az intézmény négy évvel később szerződtette, s Mozart Figaro házassága című operájának grófnőjeként debütált. Huszonkét évesen már a madridi közönség is neki tapsolt, amikor a tenorkirály, Beniamino Gigli társaságában Puccini operáiban (Manon, Bohémélet) énekelt.

1947-ben megnyerte a genfi nemzetközi énekversenyt, és a siker nyomán számos meghívást kapott, az elsők közt Manuel de Falla La vida breve (Rövid élet) című operájában a cigánylány Salud szerepét énekelte Londonban 1948-ban. A következő évben először hallhatta hangját a Párizsi Operaház közönsége, amikor Gounod Faust című operájának női főszerepét, Margitot formálta meg.

Egymás után kapta a felkéréseket a leghíresebb operaházaktól.

A legkifinomultabb énekes színész, Tito Gobbi

A Vicenza tartományban lévő Bassano del Grappában jött a világra. Az éneklés kedvéért padovai jogi tanulmányait szakította félbe, Rómában kora egyik legnagyobb tenorjától, Giulio Crimitől vett órákat. 1935 májusában Bellini Az alvajáró című operájában Rodolfo gróf szerepében basszusként debütált, de egy évvel később már baritonként nyert első díjat a bécsi zenei fesztiválon. Első szereposztásban 1937-ben énekelt először: a római Teatro Adriano színpadán Verdi Traviata című operájában az idősebb Germont szerepét. A tehetséges baritont a dirigens Tullio Serafin vette szárnyai alá, az ő irányításával tanult és képezte magát a következő hat évben.

Pályafutásának egyik leghíresebb szerepét, Puccini Toscájának Scarpia rendőrfőnökét 1940-ben formálta meg első alkalommal, a következő évtizedekben pedig több mint kilencszáz alkalommal énekelte.

1942-ben debütált a milánói Scalában Donizetti Szerelmi bájital című operájában, s még ugyanebben az évben ő énekelte a főszerepet Alban Berg Wozzeck című zenedrámája olaszországi bemutatóján. Felfelé ívelő karrierje a második világháború idején megtorpant, bár a nyílt várossá nyilvánított Rómában az 1944-ben bombázások által félbeszakított operai évad legünnepeltebb énekese volt. A háború utolsó évében gyakran énekelt kórházi betegágyaknál a betegek vigasztalására.

A szirom teljesebbé teszi a virágot – beszélgetés Vitkay-Kucsera Ágota operaénekessel

Zenész családba születtél, édesanyád híres operaprimadonna, a dédapád pedig magyarnótaszerző volt. Mit gondolsz, mennyire volt a sorsod eleve elrendelt, genetikailag kódolt?

Hiszem, hogy az utunk előre meg van határozva, és a genetika is hatással van a sorsunk alakulására. A dédapám, Vitkay Gyula nemcsak nótaszerző volt, hanem orgonaművész és zeneszerző is, több kórust alapított és vezetett, például itt Újvidéken is a Petőfi Kultúrkörben. Az ünnepélyes megnyitón – mivel a Petőfit nemrég felújították – az ő dalát énekeltem néhány nappal ezelőtt. A lánya, Vitkay Ilona, apai nagyanyám ugyancsak zenével foglalkozott, azonkívül verseket írt, és ezeket meg is zenésítette. És persze itt van édesanyám, Vitkayné Kovács Vera operaénekes, akitől nagyon sokat tanultam.

Nem jártam napközibe, csak a kötelező évet óvodába, addig pedig vele töltöttem az időt, az operaházat tekintettem a második otthonomnak. Minden előadását tudtam fejből, felpróbálgattam a kosztümöket, a szerepeit mind végigénekeltem. Sőt, azt is tudtam, hogy ki mikor hibázott. Olyannak tűnt ez nekem, mint egy álom, egy mesevilág, és el sem tudtam volna képzeli, hogy ne ilyesmivel foglalkozzak. Arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek, imádtam a balettelőadásokat. Máriás Erika balettművész édesanyám kolléganője volt, egymással szemben volt az öltözőjük, és mindig bementem hozzá, csodáltam, ahogy sminkel, a ruhái teljesen elvarázsoltak, és főleg a spicc-cipő tetszett. Mivel abban az időben nagyon későn vették föl a gyerekeket a balettiskolába, nekem mindig ismételnem kellett az előkészítőt, a többiek pedig haladtak előre, mivel idősebbek voltak nálam. Ez annyira rosszulesett, hogy egy idő után hallani sem akartam többet a balettről. Később már bántam persze, anyukám figyelmeztetett is, hogy így lesz, de akkor így döntöttem. Egyébként nagyon élénk gyerekkori emlékem még anyukámmal kapcsolatban, hogy mindig tanulta a szövegeit, főzés, vasalás, még kutyasétáltatás közben is dúdolgatott. Én pedig állandóan őt utánoztam, de nemrég előkerült egy hangfelvétel, amelyen három-négy éves lehettem, és kértem, hogy ne énekeljen többet. Valószínűleg néha éreztem egy kis féltékenységet a munkája miatt, de nagyon erősen kötődtem hozzá.

Sem a zeneszerzőnek, sem a szövegköltőnek nem maradt adósa – 100 éve született Melis György

A Szarvas melletti Csipkár-tanyán született egy hétgyermekes szlovák parasztcsalád legifjabb tagjaként. Magyarul csak ötévesen, iskolái megkezdése előtt tanult meg, nem is akárhogyan: ő lett az egyetlen Kazinczy-díjas magyar operaénekes, valamennyi kitüntetése közül erre volt a legbüszkébb. Énekelni a helyi evangélikus gyülekezet lelkészének biztatására kezdett, aki anyagi támogatást is szerzett tanulmányaihoz. A Műszaki Egyetem építészmérnöki szakára is jelentkezett, de végül a zene mellett döntött, 1945-1951 között tanult a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Már 1949-ben az Operaház magánénekese lett Tóth Aladár igazgató hívására, az intézményben Bizet Carmen című operájában Moralesként mutatkozott be. Első főszerepét a következő évben Donizetti Don Pasquale című operájának Malatesta doktoraként alakította.

Repertoárja több mint hetven szerepre terjedt ki, de egyiket sem vallotta kedvencének, ahogy mondta: mindig az aktuális volt a legkedvesebb. 

A Wagner-operákat kivéve valamennyi nagy baritonszerepet elénekelte, volt Figaro, Falstaff, Papageno és Don Giovanni is. Utóbbi, a nemzetközi elismertséget is meghozó szerepét magyarul, olaszul és németül is tudta. 1978-ban Marton Évával ők ketten énekelték először magyarul a milánói Scala színpadán Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operáját, a magyar születésű Giorgio Pressburger rendezte előadás hatalmas sikert aratott; Melis a Kékszakállúként a tragikus férfihős megközelíthetetlen magányát hangsúlyozta. Nagy sikere volt Kacsóh Pongrác János vitézében, Kodály Székely fonójában, több kortárs zeneszerző (Ránki György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil) darabjának bemutatóján. Erkel Ferenc Bánk bánjában volt Biberach, Petúr bán és Tiborc, Kodály Háry Jánosában a címszerep mellett később Napóleon is, bár hatalmas termete nem éppen erre predesztinálta. Szívesen átkalandozott „könnyedebb” műfajokba, énekelt operettet, népdalt, magyarnótát is. Versmondását rádiófelvételek őrzik, jellegzetes alakja filmekben is feltűnt (Hány az óra Vekker úr?, Banánhéjkeringő, Balekok és banditák).

„Mindig van valaki, akinek érdemes énekelni” – születésnapi beszélgetés Marton Évával

Párját ritkító karrier. Olyan, amilyenre a nemzetközi operavilágban alig találni hasonló példát. A legjelentősebb dalszínházak tisztelték meg a kamaraénekesi címmel. Medálokkal, oklevelekkel ismerték el nemcsak a hangját, a játékát, hanem a művészi attitűdjét. Marton Éva 80 éves és aktív.

Amikor ott állt kóruspróbán a Lónyay utcai tornateremben, mit gondolt, mi lesz önből? Merre visz az útja?

Igen elszántan azt gondoltam, hogy operaénekes leszek. Nem is járt más a fejemben. Pedig kezdetben fogalmam sem volt róla, mi az, hogy operaénekes. Egy átlagos általános iskolába jártam, nem volt semmilyen tagozat, de volt egy igen figyelmes és jól képzett, áldozatkész énektanárunk, Raksányi Magda. Ő valamilyen okból nem lehetett operaénekes, a tanításban élte ki az ambícióit. Amikor meghallotta az én több mint három oktáv terjedelmű hangomat, azt mondta jó lenne, ha zenét tanulnék. Vékony, csilingelő, kristálytiszta hangom volt, hitte, ha tanulok, tovább fejlődik a matéria és az a kis ember, akire komoly lehetőségek várhatnak. Végső soron egy idegen ember fedezte fel bennem az értéket, amivel születtem.