Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?
Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt – amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett.
Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.