Best WordPress Hosting
 

Megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól – Pető István mestersége

A francia fővárosba költözést Petőnek az a határozott szándéka motiválta, hogy idejét kizárólag a festői és grafikai alkotótevékenységnek szentelje, hátrahagyva formatervezési és alkalmazott grafikusi munkáit. A közeli műtermekben dolgozó festők révén, akik számos műteremlátogatást szerveztek, sokakkal megismerkedett a Párizsban élő magyar művészek közül, többekkel barátságot is kötött. Párizsban évtizedeken keresztül tanított sokszorosított grafikai technikákat, rézkarcot és festészetet is, tanítványaival máig tartja a kapcsolatot. Számos kiállítása volt, művei bekerültek közgyűjteményekbe, tagja a Maison des Artistes-nak – a nehézségek ellenére a francia szcéna részévé vált, beilleszkedett.

Ezzel együtt a visszahúzódó művészek közül való, az emigráció elzártságát az alkotásra használta. Az elmúlt négy évtizedben egy érett életmű született, amely, tekintettel arra, hogy Pető István eddig nem fektetett túl nagy hangsúlyt a karrierépítésre, a galériákon keresztül való érvényesülésre, még bőven tartogat felfedezni valót. Pető nemrég csatlakozott a Várfok Galéria művészköréhez, tavaly év végén ott láthattuk De temps en temps című bemutatkozó kiállítását, amely az előzmények felvillantása mellett főként az elmúlt tíz-tizenöt év munkáiból, a „Garden, now” sorozatból válogatott. Legújabb munkáival a napokban az Art & Antique vásáron is találkozhatnak az érdeklődők. Most jó esély kínálkozik arra, hogy egy újabb, Franciaországba emigrált festő életművét sikerüljön visszailleszteni a magyar művészeti szcéna értékei közé.

Pető István: T229, 2010, pigment, kötőanyag, vászon, 140 x 145 cm, fotó: Várfok Galéria

Három Konok Tamás festménnyel gazdagodott a párizsi Centre Pompidou állandó gyűjteménye

A globális kortárs szcéna legfontosabb központjai közül Párizs van Budapesthez a legközelebb és talán sehol nem telepedett le, vagy töltött hosszabb időt külföldön annyi magyar képzőművész, mint a francia fővárosban. Közéjük tartozik a 2020-ban elhunyt Konok Tamás is, aki 1959-től több mint három évtizedig élt és dolgozott – egy időben hosszabb zürichi kitérőkkel – Párizsban. Itt készült az a három nagy méretű akrilképe is, melyek most – immáron a Centre Pompidou állandó gyűjteményének részeként – visszatértek ide. A hírt a napokban a művészt képviselő és az akvizíciót kezdeményező Molnár Ani Galéria jelentette be.

Konok Tamás: Graphidion vert, 1976, akril, vászon, 114 x 140 cm, a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Franciaország vezető kortárs művészeti gyűjteménye már eddig is több magyar, illetve magyar származású művész – így a szinte egész pályájával Franciaországhoz kötődő Victor Vasarely, Hantai Simon, Reigl Judit, Vera Molnar, mellettük többek között Hajas Tibor, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Nádler István, Nemes Csaba vagy a fotós Nádor Katalin – munkáit mondhatta magáénak. Hozzájuk csatlakozott most Konok Tamás is, méghozzá rögtön három kiemelkedő festményével, melyek a művész pályáján fordulópontot jelentő időszakban, 1975-76-ban készültek – azaz akkor, amikor Konok, nem kis részben zürichi utazásainak hatására, rátalált arra a geometrikus absztrakt formanyelvre, melynek egyediségét a monokróm felületeket felszabdaló, hol egyenes, hol meghajló vonalak és a kontrasztos színek adják.

Újabb jelentős nemzetközi bemutatkozás vár a 60-as – 80-as évek magyar képzőművészetére

Néhány évvel ezelőtt egy hosszú sorozatban igyekeztünk hírt adni a kortárs magyar képzőművészek külföldi bemutatkozásairól, melyeknek száma az elmúlt évtizedben robbanásszerűen megnőtt. Sokan kerültek be neves múzeumok állandó gyűjteményeibe és/vagy időszaki kiállításaira, neves galériák mutattak be egyéni vagy csoportos tárlatokon magyar művészeket és a hazai galériák is mind nagyobb számban jutottak el azokra a vezető kortárs művészeti vásárokra, melyeken komoly figyelmet tudtak generálni az általuk képviselt művészek iránt. A sorozatot egy ideje már lezártuk, de alkalmanként továbbra is felhívjuk a figyelmet egy-egy kiemelkedően fontosnak ítélt kiállításra – ezt tesszük most is. 

Maurer Dóra: V. május 1-jei felvonulása mesterséges talajon, 1971, farostlemez, papírmasé, porfesték, hidegenyv, fotó, pedotípia, 69 x 88 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Miközben ma már a hazai kortárs művészek fiatalabb nemzedékei, így az „ultra-kortársak” is több külföldi  bemutatkozási lehetőséghez jutnak, a globális szcéna figyelme továbbra is nagyobbrészt a „klasszikus kortársakra” irányul. Igaz, itt is közeledünk a mához; az 50-es – 60-as évek után ma már inkább – az alábbiakban bemutatandó kiállítás esetében is – a 60-as – 80-as évek vannak az érdeklődés középpontjában. Ez a tárlat, pontosabban tárlat-sorozat több okból is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Egyrészt a helyszíne miatt; az USA továbbra is a világ első számú műtárgypiaca, „trendszetter”, s egyben az a piac, amit Magyarországról indulva talán a legnehezebb meghódítani. (Persze, előrelépés e téren is volt; több kortárs művészünk munkái kerültek be a legfontosabb múzeumok, köztük a New York-i Metropolitan Museum és a MoMA gyűjteményébe, vezető galériák rendeztek csoportos kiállításokat a magyar „klasszikus kortársak” műveiből – ezek sorából kiemelkedett a New York-i Elizabeth Dee Gallery 2017-es kiállítása, melyről annak idején itt számoltunk be – és olyan vásárokon jelentek meg magyar galériák, mint a The Armory Show vagy az Art Basel Miami Beach.) A megkülönböztetett figyelem másik oka, hogy a tárlat a 60-as – 80-as évek magyar, a kiállítás címében kísérletinek nevezett progresszív művészetét regionális kontextusban mutatja be. A minneapolisi Walker Art Centerben november 11-én megnyíló, Multiple Realities: Experimental Art in the Eastern Bloc, 1960s – 1980s című kiállításon 6, akkori formájában több esetben már nem létező országból – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia – közel 100 művész munkái szerepelnek, többségükben olyanoké, akiknek egész pályája is alapvetően szülőföldjükhöz kötődik.

Milyen lesz az idei Vienna Contemporary?

Az elmúlt évek többszöri, jelentős átalakulásai után a legnagyobb bécsi kortárs művészeti vásár, a Vienna Contemporary (VCT)  idén változatlan tulajdonosi struktúrával és menedzsmenttel, az eddigi névvel és a tavaly először „belakott” helyszínen vág neki az idei kiadásnak. A helyzet persze mégsem ugyanaz, mint tavaly, egyrészt az – első félévi tapasztalatok alapján – romló piaci hangulat miatt, másrészt pedig azért, mert a vásár 2021-ben felbukkant és első két kiadásával figyelemreméltó sikert elért új vetélytársa, a Spark Art Fair Vienna az idei évet – némiképp váratlanul – kihagyta. (Visszatérésüket a jövő évre ígérik.)

ORLAN: Self-Hybridation Masques de l’Opéra de Pékin című 2014-es munkája a bécsi Galerie Ernst Hilger standján szerepel a Vienna Contemporary-n. A Galerie Ernst Hilger és a Vienna Contemporary jóvoltából

A VCT részvételi számai a konkurencia kiesése mellett is a tavalyi évhez hasonlóan alakulnak; míg tavaly 17 országból 62, idén 19 országból 61 galéria standját láthatják a látogatók. Boris Ondreička, a vásár művészeti vezetője már a rendezvényt értékelő tavalyi interjújában elmondta az artportálnak, hogy mennyiségi értelemben nem kívánnak terjeszkedni; a hangsúlyt a színvonal további emelésére helyezik. Másfelől a helyszín, azaz a patinás Kursalon Wien adottságai nem is tennék lehetővé lényegesen több stand elhelyezését. Ha a résztvevők számában nincs is érdemi változás, földrajzi eltolódások megfigyelhetők. Ez a házigazda ország galériáit érinti a legkevésbé; számuk lényegében változatlan maradt és a vezető galériák többségét a szervezők ezúttal is meg tudták nyerni a részvételnek. Annak ugyanakkor nyilván nem örülnek, hogy a Galerie Eva Presenhuber, melynek első ízben történt részvételét tavaly nagy sikerként könyvelték el, idén a VCT-vel párhuzamosan megrendezendő Frieze Seoul-t választotta. A VCT elsősorban regionális, a közép- és kelet-európai régiót középpontba állító vásár, idén azonban éppen ebből a régióból csökkent a résztvevők száma. Ebben a kevésbé aktív magyar részvétel is szerepet játszik: míg tavaly a bécsi székhelyű, de Budapesten is működő Knoll Galerie mellett négy további hazai galéria is eljött Bécsbe, idénre közülük – a Knoll mellett – csak az acb Galéria és a Kisterem maradt. Ők a leginkább elkötelezettek az osztrák főváros mellett, hiszen tavaly a VCT mellett mindketten részt vettek a Spark Art Fairen is. A szerény idei részvétel azért is kissé meglepő, mert tavaly a Spark-on több más hazai galéria részt vett; közülük senki sem ”nyergelt át” a VCT-re. Ennek aligha lehet az az oka, hogy a bécsivel párhuzamosan több más nagyobb vásár is zajlik majd a világban, hiszen a már említett Frieze Seoul-nak nincs magyar résztvevője, a New York-i The Armory Show egyetlen magyar szereplője viszont – Nemes Márton szóló show-jával – az az acb Galéria, mely az újabb amerikai bemutatkozás mellett is ott lesz Bécsben. Az ok inkább részben abban keresendő, hogy a hazai galériák egy része idén általában is visszafogottabb a nemzetközi vásárokon való szereplést illetően, részben pedig abban, hogy üzletpolitikájukban ma már kisebb szerepet játszik a nemzetközi piac Bécsből jól belátható szelete. 

A tér művészete, a művészet tere – az alsó-ausztriai Kunstraum Buchbergben jártunk

Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)

A Kunstraum Buchbergnek helyet adó Buchberg am Kamp-i kastély Alsó-Ausztriában. Fotó: Archiv Kunstraum Buchberg

A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.

A művészet mint energiaátadás – Interjú Nemes Márton képzőművésszel

A szerencse úgy hozta, hogy épp New Yorkban tartózkodtam, amikor kiderült, hogy a szakmai zsűri a kilenc érvényes pályázat közül Kopeczky Róna kurátor és Nemes Márton festőművész Techno Zen című pályázatát hozta ki győztesként, így a 2024-ben megrendezésre kerülő 60. Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában ők képviselhetik majd hazánkat. Így történt, hogy New York-i stúdiólátogatásaim során Márton műtermét is volt szerencsém felkeresni. Bár ottjártamkor a munkái épp különböző kiállításokon szerepeltek és emiatt nem a vitális színeiről ismert nagy méretű festményei között diskuráltunk, de gigantikus harlemi alkotótere így is izgalmas atmoszférául szolgált kötetlen beszélgetésünkhöz. 

Fotó: Szolga Hajnal

ArtPortal: Márton, Te leszel a 2024-es Velencei Biennálé magyarországi kiállító művésze. Kívülről úgy tűnhet, hogy ez egy olyan lehetőség, ahol a művész nagyot álmodhat, a megvalósítás folyamata pedig kreatív és önfeledt alkotással telhet. Sejthető azonban, hogy mindez jelentős nyomással is jár. Mondd el kérlek röviden, milyen kihívásokkal és nehézségekkel járt a Kopeczky Róna kurátorral közösen első körben beadott pályázatotok létrehozása? Meséld el azt is, pontosan miért kellett igazítani a pályázaton, milyen instrukciók szerint volt szükséges alakítani az eredeti terven és ezekből mit fogadtatok el, illetve volt-e a javaslati pontok között, amit nehezetekre esett teljesíteni?