Létezik egyáltalán jó vagy rossz nyelvi forma? Miért fontosak a normák és az igazodási pontok? Milyen nyelvi eszközökkel próbál hatni ránk a média? Mit eredményezhet a túlzott idegenszó-használat? Netán pont az ellenkezője, a purizmus?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Élő magyaróra című sorozatunk első epizódja.
Készítette: Terdikné Takács Szilvia, Pölcz Ádám, Erdei Bálint, Milo Gábor, Újvári Gyula, Kojnok Dávid, Sófalvi Csaba
Adamikné Jászó Anna a Magyar Nyelvőrnek adott nagyinterjúban pályájára visszatekintve elmondta, soha nem „hajtott” semmiféle állásra, mindig elfogadott valamilyen felkérést. 1966-ban végzett magyar–orosz– finnugrisztika szakon. Miután a Nyelvtudományi Intézetben ígért állást nem kapta meg, „felnevelő iskolája”, a rákospalotai Dózsa Gimnázium tanára lett. Eközben ledoktorált, disszertációja az osztják nyelv szigvai nyelvjárásának igeragozási rendszeréről szólt. „A védésen Bárczi Géza megdicsért, ezt sosem felejtem el” – emlékezett vissza. Ezt követte a Budapesti Tanítóképző Főiskola, ahol 23 évig tanított nyelvtant és beszédművelést, később gyermekirodalmat. 1998-ban pedig, Grétsy László nyugdíjba menetele után az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán lett tanszékvezető, a főiskola integrálása után, 2000-ben az ELTE-n habilitált, 2008-ban pedig megírta nagydoktori disszertációját Az olvasás múltja és jelene címmel.
Az interjút készítő Balázs Géza kíváncsi volt arra, alanya hogyan találta meg a hangot tanítványaival. Adamikné Jászó Anna pedagógiai módszerét így világítja meg: „Mindig sokat készültem az órákra. A gimnáziumi órákon szerettem felolvasni, remélhetőleg megkedveltettem az irodalmat, és elszórakoztattam a gyerekeket. Később a tanítóképzőben a nyelvtant igyekeztem világosan elmagyarázni, nem volt gond sosem. A helyesírást szigorúan bevasaltam, igazat adtam elődöm, Hernádi Sándor híres mondásának: egy professzor írhat hibásan a táblára, de egy tanító soha.”
A pálya főbb tematikus állomásai a grammatikaelmélet és annak története, a magyar nyelv történeti nyelvtana, majd a tanítóképző oktatójaként az olvasástanítás és a szövegértés, valamint a retorika voltak. Ennek kapcsán idézte fel Adamikné Jászó Anna Fulbright-ösztöndíjait, amelyek keretében két amerikai egyetemen olvasástörténet, olvasáspszichológia és gyermekirodalom mellett egy magyar kultúra és élet elnevezésű tárgyat is tanított. „Tanulságos idő volt” – jegyzi meg a tengerentúlon sem egyöntetűen elfogadott, Magyarországon csak egy rövid ideig alkalmazott szóképes, illetve hagyományos hangoztató-elemző-összetevő (egyszerűsítve szótagoltató) módszerünk összehasonlítása kapcsán.
Több mint harminc éve foglalkozik tankönyvírással. Miért választotta, és hogyan kezdte ezt a munkát?
Valójában nem én választottam a tankönyvírást, a tankönyvírás választott engem. Nem sokkal a rendszerváltás után, az 1990-ben alapított Apáczai Kiadó ügyvezetője, Esztergályos Jenő felkereste akkori munkahelyem, a Debreceni Tanítóképző Főiskola gyakorlóiskolájának vezetőit. Olyan pedagógusokat keresett, akik szívesen részt vennének alsó tagozatosoknak szóló helyesírási gyakorlófüzetek megírásában. Kiss Margit Sára kolléganőmmel vállalkoztunk arra, hogy másodikosoknak elkészítünk egy ilyen taneszközt, amely hatalmas sikert aratott.
Néhány év múlva – éppen Kata lányom születésekor – újra megjelent az életemben Esztergályos Jenő. Ekkor az 5. évfolyamos Nyelvtan és helyesírás munkatankönyv megírására kért fel. Azonnal igent mondtam, hiszen életem nagy álmát valósíthattam meg. Egyrészt szerintem a nyelvtantanításhoz a legjobb taneszköz a munkatankönyv, másrészt tanítóként és magyartanárként segíthettem az alsó és felső tagozat közötti átmenet megkönnyítésében. A mai napig vallom, hogy az ötödikesek még alsósként viselkednek és tanulnak az 5. évfolyamon. Nagy biztonságot jelent számukra, növeli az önbizalmukat, ha az új tankönyvükben eleinte az alsó tagozatban megszokott módszerekkel – például a játékosítás –, feladattípusokkal és utasításokkal találkoznak. Ez a munkatankönyv volt az első lépés azon az úton, amely oda vezetett, hogy a kiadó egyik legsikeresebb tankönyvírója lettem.
Simonyi Zsigmond még tovább ment. Az ikes ragozás története című tanulmányában 1905-ben még Szarvasnál is határozottabb véleményen volt: „Rázzuk le az ikes igát, beszéljünk és írjunk úgy, ahogy a magyar népnek legnagyobb része: eszek, iszok, aluszok, enne, inna, ehetek, ihatsz stb.” Sőt, Simonyi odáig ment, hogy 1918 végén a Nyelvőrben közzétette Az úri igeragozás című írását: erőteljes, felülről jövő nyelvi beavatkozással elérkezettnek látta az időt annak megszüntetésére. Ez is túlzás, és nyilván az is, ha valaki csak az eredeti ikes ragozást tartaná kifogástalannak napjainkban, amelyről fontos tudni, hogy csak egyes számban létezik. Kijelentő módban: eszem, eszel, eszik. Felszólító módban: egyem, egyél, egyék. Feltételes módban: enném, ennél, ennék. Mint látható, a felszólító mód egyes szám harmadik személyű alakja archaikus, régies, efféle mondatokban fordul elő: „Szent Pál írja a korintusiaknak, akik a közeli világvégét várták és nem akartak dolgozni, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.”
Ritkán használatosak a mindennapi társalgásban a következők: elmázolódjék, aggódjék, essék, érződjék, múljék, takarodjék. A feltételes módban pedig az ennék alak már nem a harmadik, hanem első személyű! Ugyancsak ritka az eredeti formában, például: „Kikérdezte rendre mind a kettőjüket, hogy hova valók, van-e családjuk, mekkorák a gyermekek, van-e élhetős birtokuk, s olyan őszinte aggodalommal kevesellte a jövedelmet, mintha ő ennék napjában csak egyszer meleg ételt, s az ő torkát rágná a havason a csípős csíki túró” (Nyírő András). Tehát az eredeti ikes ragozás szépirodalmi szövegben a hangulat, jellem, kor, társadalmi különbségek ábrázolására alkalmas, azonban a köznyelvben nem várható el a használata és nem is tiltott.
Az ikes ragozás visszaszorulása és összekeveredése az iktelen alanyi ragozással régóta zajlik, már a 16. századtól. Ez a ragozás ugyanis csak addig volt széles körben használatos, ameddig szükség volt a szenvedő szemlélet kifejezőjeként elkülöníteni a tárgyatlan igéket a tárgyasoktól. Például: tör – ő eltöri az ágat; törik – az ág eltörik. A szenvedő igék visszaszorulásával azonban az ikes ragozás funkciója is megszűnt. Mindezt a változást sokan sokféleképpen értékelték.