A Hősök és kalandorok immár a negyedik köteted, amely az utóbbi négy évben megjelent a Librinél. Érdekes, ámde elfeledett magyarok színes, rövid portréit gyűjti csokorba mindegyik kötet, és eddig mind siker lett a könyvpiacon. Hogyan kanyarodtál a kultúrtörténeti érdekességek felé? Hiszen sportújságíróként kezdted a pályád az Esti Hírlapnál, ahol évekig kollégák voltunk, és a későbbiekben is sokáig a sport volt a területed.
Szerintem, ha valaki újságíró, akkor nemcsak sportújságíró vagy gazdasági újságíró, hanem kíváncsi ember. Tény, hogy a sport hamarabb megérintett, de már az Esti Hírlapnál is írtam kultúrát a sport mellett. Hosszú út vezetett idáig, mindig sok dolgom volt újságíróként, szerkesztőként, és nem maradt energiám, hogy ezt a fajta érdeklődésemet is kiéljem. Nosztalgikus alkat vagyok, időutazónak érzem magam. Szívesen éltem volna a múlt századelőn. Az a kor, az a világ bennem mindig is élt.
Az egész talán úgy kezdődött, hogy az antikváriumban megvettem Az Újság című lap I. évfolyam első számát 1903-ból. Kicsit utánanéztem a lap történetének, és kiderült például, hogy Móricz Zsigmond itt volt pályakezdő. Mindig hiányérzetem volt azzal kapcsolatban, hogy az újságírás történelme nincs úgy megbecsülve, mint azt megérdemelné. Nincs például újságmúzeum, pedig tudjuk, milyen nagyságok írtak újságot. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem kutatni és