Best WordPress Hosting
 

Czakó Zsófia: Szívhang

Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Fellélegeztem kicsit, mert Czakó Zsófia nem csak a vetélés és az azt követő abortusz keserű tényéről és élményéről számol be, hanem megismerjük az őt körülvevő környezetet, családot, barátokat, megtudjuk, milyen fővárosiként egy borsodi faluba költözni, amit a covid helyzet hatására léptek meg férjével. Mit mondanak úgy általában az emberek egy gyermekét elvesztett nőnek? S bár lehet, hogy vigasztalásnak szánják, de a lesz még másik, fiatal vagy, ennek így kellett történnie, biztos nem volt egészséges és ehhez hasonló mondatok nem segítenek egy ekkora traumát elszenvedett nőnek. Olyan, mintha mindenki jobban tudná, hogyan kell megélni a veszteséget, viselni a gyászt, mit kell tenni, hogy gyorsan, hamar elmúljon ez az érzés, mint hogy hagynák és mellette állnának, hogy megélje a szomorúságát és a fájdalmát. 

Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm

 

Egy világjárvány,  egy különös lány, egy szabálytalan szerelem

Már a címe is milyen szép ennek a könyvnek!! Miután pedig meghallgattam Lassus Zsoldosszerenádját, aminek a kezdő sora a könyv címe, rendszeresen megszólalt a fejemben a könyv olvasása közben. 

Jessica Bruder: A nomádok földje

Túlélni Amerikát, avagy a boldog társadalmonkívüliség

“Vannak, akik hajléktalannak nevezik őket, de az új nomádok elutasítják ezt a címkét. Hajlékkal és közlekedési eszközzel is rendelkeznek, így másik szót találtak magukra: háztalanoknak nevezik magukat.”

Ezt a könyvet már a megjelenésekor felfedeztem magamnak, nagyon kíváncsi voltam rá, és tervezem majd a filmet is megnézni. Először azt gondoltam, hogy majd azután írok róla bejegyzést, ha megnéztem, de mégsem, mert nem akarom, hogy befolyásoljon és nem akarom összehasonlítgatni sem a könyvet és a filmet. 

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó

“Mickey Hughes apja és nagybátyja; két nagybácsink, akikkel szinte sosem találkoztunk. Korábbi tanítónk, Mr. Paules. Davies őrmester a 23-as körzetből. Az unokatestvérünk, Tracy. És egy másik, Shannon. Édesanyánk. Édesanyánk. Édesanyánk. Mind valakinek a gyerekei, mégis mind elmentek örökre. Csupa ígéretes jövő, társukban támaszt lelők és társukban a lelket tartók, szeretők és szeretettek, eltűntek mind sorban egymás után, mintha egy sehová nem tartó folyó nyelte volna el őket – a holt lelkek hosszú, fénylő folyama.”

Egy családi dráma és megrázó társadalomábrázolás. Szívszorító családi életek és kapcsolatok a szinte reménytelen helyzetekben. Vajon melyik az a helyzet, amiből már nincs kiút? Vagy remény mindig van? Kiutat mindenből lehet találni? Ebben a történetben sokat gondolkodhatunk ezen. 

Nem krimiként jellemezném ezt a könyvet, hanem egy lélektani drámaként, talán ezért is tetszett annyira. Volt egy gyilkosság, amelynek mentén elindulnak az események, de nem ez a fő csapásvonala ennek a szépen megírt, nagyon megérintő történetnek.