Best WordPress Hosting
 

„Ha engem kérdez, régen sem volt boldogabb az élet” – Huszti Gergely: Villa Abbázia

A fülsiketítően hangos és vérzivataros világpolitikai történések miatt nyugtatóként nyúltam Huszti Gergely Villa Abbázia című művéhez. Már a könyv címe is valami békebeli, századfordulós olvasmányélményt ígért, némi romantikus felhanggal, de még ez utóbbit sem bántam, holott nem vagyok a zsáner rajongója. Az egyes szám első személyben elmesélt fejlődéstörténet azonban ennél sokkal többet – talán túl sokat is – kínál az olvasónak. De menjünk csak sorban.

1911-ben járunk, amikor a tizenkilenc éves, nagypolgári családból származó Erőss Ada éppen férjhezmenetelre készül, bár nem önszántából és egyáltalán nem boldogan. Apja hibás üzleti döntései miatt a család pénzügyi helyzete meredek zuhanásba kezd, a harminc évvel idősebb lókupeccel való frigytől várják a megoldást. Csakhogy Ada az oltárnál váratlanul nemet mond vőlegényének, hatalmas botrányt okozva. Hogy eltüntessék szem elől, Abbázia egyik szanatóriumába küldik, ahol talán egy újabb jómódú kérő is akad majd. De a lánynak más, merész terve van: orvos szeretne lenni.

Arról csak sejtéseink lehetnek, hogy a főhősnő miért nem a házasságban látja a kiteljesedését. Az író lebegtet egy sötét, családi titkot, de a megfejtés csak a könyv végén érkezik, akkor is meglehetősen elnagyoltan. Hasonlóan kidolgozatlan a könyv kétharmadánál kibontakozó krimiszál, az étkezési zavaros, bulimiás tünetegyüttes, a morfiumfüggő signorával átélt erotikus kaland pedig rettentő idegennek tűnik Ada karakterétől. A két, egymástól igen különböző jellemű férfival kialakuló szerelmi háromszögben is túl gyakoriak az érzelmi irányváltások, bár lehetséges, hogy egy kamaszkorból éppen kilépett fiatal lánynál ez akár természetesnek is tekinthető.

Valérie Perrin: Másodvirágzás

“A szomszédaim nem szívbajosak. Nincsenek gondjaik, nem esnek szerelembe, nem rágják a körmüket, nem hisznek a véletlenekben, nem tesznek ígéreteket, nem csapnak zajt, nem aggódnak a társadalombiztosításuk miatt, nem sírnak, nem keresgélik a kulcsukat, a szemüvegüket, a távirányítót, nem futnak a gyerekeik, sem a boldogságuk után.”

Így kezdődik ez a könyv, Violet Toussaint fantasztikus története. A szomszédai ugyanis halottak. Violet egy temető gondnoka Franciaország egyik kisvárosában. Boldog, nyugodt és elégedett. Férje 19 évvel ezelőtt elment otthonról és soha többet nem tért vissza. A hivatalos rendőrségi nyilvántartásban eltűntként szerepel.

És Violetnek ez így jó. Több, mint jó. Csodálatos érzés volt esténként meginni a két gyűszűnyi portóit és érezni a mindennapok boldogságát. 

Czakó Zsófia: Szívhang

Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Fellélegeztem kicsit, mert Czakó Zsófia nem csak a vetélés és az azt követő abortusz keserű tényéről és élményéről számol be, hanem megismerjük az őt körülvevő környezetet, családot, barátokat, megtudjuk, milyen fővárosiként egy borsodi faluba költözni, amit a covid helyzet hatására léptek meg férjével. Mit mondanak úgy általában az emberek egy gyermekét elvesztett nőnek? S bár lehet, hogy vigasztalásnak szánják, de a lesz még másik, fiatal vagy, ennek így kellett történnie, biztos nem volt egészséges és ehhez hasonló mondatok nem segítenek egy ekkora traumát elszenvedett nőnek. Olyan, mintha mindenki jobban tudná, hogyan kell megélni a veszteséget, viselni a gyászt, mit kell tenni, hogy gyorsan, hamar elmúljon ez az érzés, mint hogy hagynák és mellette állnának, hogy megélje a szomorúságát és a fájdalmát. 

Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap

Kazuo Ishigurotól egy könyvet olvastam eddig, a Ne engedj el… volt az első, és ez volt most a második. El kell kezdenem sorban elolvasni a könyveit, mert a szerző stílusa nagyon megtetszett, valamint az is, ahogy szőtte ennek a történetnek a fonalát.

Azt gondoltam olvasás közben, hogy majd többet megtudok, majd kiderülnek a dolgok, jönnek az infók, hogy milyen évben járunk, mi ez a világ és miért vannak a Robotbarátok, de éppen csak egy apró pici leheletnyi infót kaptam mindig, és egyszer csak beláttam, hogy igazából nem is érdekel. Annyira érdekelt viszont Klara és Josie közös élete, de legfőképpen Klara lelkivilága és gondolatai, hogy faltam a lapokat.

Klara esetében persze furcsa lelkivilágról beszélni, hiszen Klara egy robot. Egy RB – robotbarát, olyan robot, akiket gyerekek mellé vesznek meg társnak, gyerekfelügyelőnek és boltban lehet őket megvásárolni. Ez már önmagában különleges, de Klara a robotok között is különleges, ugyanis ő egy kíváncsi robotlány, akit érdekelnek az emberek, érdekel a külvilág és meg akarja érteni az őt körülvevő világot.

Donna Freitas: Rose Napolitano kilenc élete

Van egy olyan mondás, hogy egy nő két dologért tesz meg mindent. Hogy legyen és hogy ne legyen gyereke. Emlékeim szerint én mindig is szerettem volna gyereket. Gyerekeket. Egészen pontosan azt is tudtam, hogy hármat szeretnék. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen ezt éreztem. Akkoriban nehezen értettem volna meg, hogy valaki miért nem akar gyereket, de ismeretségi körömben nem volt ilyen, ha igen, akkor valahogy sosem került szóba, ha valakinek azért nem volt gyermeke, mert nem akart.

Most már megértem azokat a nőket és férfiakat, akik nem szeretnének gyereket. És nem azért, mert én bármit is megbántam, de most már tudom, hogy a gyermeknevelés sok lemondással, nehézséggel, fájdalommal jár, mindamellett, hogy az élet legszebb pillanatait adja nekünk. 

Rose Napolitano pszichológiaprofesszor azoknak a nőknek a körébe tartozik, akik nem szeretnének gyermeket. A könyv címe Rose Napolitano életeire utal, amelyek a mi lett volna, ha… változatok. Mindegyik élete ugyanúgy kezdődik. Férjével Luke-kal azon vitatkoznak, hogy Rose nem szedi a terhességi vitaminokat. Rose soha nem szeretett volna gyereket, ezt meg is mondta Luke-nak szerelmük kezdetekor, ezt a férfi elfogadta és megértette.

Cecelia Ahern: Szeplők

Cecelia Ahern olyan szerző, akitől bármikor szívesen olvasok, kellemes élményeim maradtak a könyvei után, nem csalódtam még benne. Mint mindenkinek, neki is vannak nagyon jó és még jobb könyvei, nem mindegyik egyforma, de a Szeplőket a nagyon jó könyvei közé sorolnám. 

A történet főszereplője Allegra Bird, aki elhagyva barátait,  szeretett szigetét még jobban szeretett édesapját Dublinba költözik, hogy végrehajtsa önmagának kitűzött nagy vágyát, hogy felkutassa édesanyját, aki születésekor elhagyta. 

Másik nagy álma az volt, hogy rendőr lehessen, de ez nem sikerült, ezért Dublinban parkolóőrként dolgozik, elképzelése szerint ez kicsit közel áll a rendőri feladatokhoz. 

Csíkos – pöttyös olvasások

Dénes Zsófia: Zrínyi Ilona

Ezt a könyvet a csíkos-pöttyös könyveim közül választottam ki,  Akli Miklós után Zrínyi Ilonával is megismerkedtem közelebbről. Őszintén bevallom, hogy Zrínyi Ilonáról nem voltak naprakészek az információim, így, mielőtt hozzáláttam az olvasáshoz, Wikipédián felfrissítettem a tudnivalókat. 

Zrínyi Ilona II. Rákóczi Ferenc édesanyja volt, Ilonát az esküvője napján ismerjük meg, amikor…

Cecilie Enger Anyám ajándékai, Lélegezz

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Ez az otthonos, hangulatos borító egy nagyon súlyos tartalmat takar. Egy anya és lánya kapcsolata, az anya életének végéhez közeledve, betegen és Alzheimer-kórral élve. Az édesanya idősotthonba költözik, gyermekei kiürítik a lakását. 

Életünk során rengeteg dolgot felhalmozunk, vannak amelyekhez erős érzelmek fűznek bennünket és úgy érezzük, hogy sosem tudnánk megválni tőle. Mintha ezekkel a tárgyakkal megőriznénk valamit abból az emlékből, amikor szereztük, abból az emberből, akitől kaptuk.