Best WordPress Hosting
 

Kategória archívum : Artportal

Érintkezések – Nemes Judit kiállításáról az Újbuda Galériában

Közzétette szerző

Három évtizeddel ezelőtt az akkor nemrég Párizsba költözött Nemes Judit kezébe került egy gyermekkori kombinációs játéka, amelyet még nagymamájától kapott. A számozott kockák variációira épülő játékból Nemes saját alkotói módszert fejlesztett. Kilenc darab 3×3 cm-es kockát készített, ezeknek a hat oldalára geometrikus formákból és elemi színmezőkből mini festményeket vitt fel. A kilenc kockát és hat-hat oldalukat elkezdte egy plexidobozban különböző kombinációkban kirakni, s az így létrejövő kompozíciókat nagy méretben, műalkotásként megfesteni. Az eredeti játék és a kis kockák fotójától a már kész műalkotásokig ezt a folyamatot mutatta be 2006-ban a Magyar Műhely és a zürichi La Ligne galéria közös kiadásában megjelent, Permutációk című katalógus.

Ez a sorozata inspirálta Nemes Juditot a térbe történő kilépésre is. A mostani kiállításon először látható idehaza hét olyan, 2004/2005-ben készült festménye, amelyeken a képtér alsó vagy felső egyharmadnyi csíkját vízszintesen eltolja, ezzel kikacsint a térbe és dinamikát kölcsönöz a műveknek. A gondolat továbbfejlesztésével jöttek létre ténylegesen háromdimenziós objektjei is, az oldalaikon geometrikusan megfestett oszlop-szobrok, úgynevezett geometrikus totemek.

Ezekről 2010-ben a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény kiadásában jelent meg katalógusa, a totemeket bemutató, ottani egyéni kiállításához kapcsolódva. Ilyen plasztikái szerepelnek az áprilisban megnyílt balatonfüredi MOMŰ (Modern Műtár) nyitókiállításába integrálva is, amely Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit több évtizedes magyarországi, párizsi és hollandiai gyűjtői munkásságából nyújt ízelítőt. Mivel gyűjtésük egyik kulcsa, hogy Nemes Judit alkotótársként szoros, akár baráti kapcsolatot ápol hazai és külföldi művészek széles körével, rendszeresen szerepel közös, csoportos tárlatokon a kollekciójukban is látható alkotókkal, a totemek bevonása a gyűjtemény nyitókiállításába találóan rekonstruálja a művészi és a gyűjtői munka összefonódását.

PostPin It!

Történelmi tetemper – Megnyitóesszé Kicsiny Balázs ‘Tetemre hívás’ című kiállításához

Közzétette szerző

„Kérlek, ujjotok mindég az ajkon.” – inti titoktartásra Hamlet Horatio-t és Marcellus-t apja szellemének tett esküjéről és bosszútervéről, közvetlenül azelőtt, hogy elmondja a nevezetes sorokat: „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt”. A bosszú nevében inti hallgatásra a meggyilkolt Bárczi Benő atyja is gyászoló lányát és asszonyát, így aztán „Fojtva, teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú. / Maga, pecséttel, »hívja tetemre«, / Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: / Legyen a seb vérzése tanú”. Az Arany János fordította Hamletben a fiú esküszik bosszút halott atyjáért, az Arany János írta Tetemre hívásban az atya kiált bosszúért halott fia felett. De szintúgy hallgatásra szólít fel ujjával az ajkán az itt negatív Iustitiaként eltakart szemű ügyész is Agatha Christie A vád tanúja című színdarabjából, amely elsőként Kicsiny Balázs Totó, avagy a vád tanúja című totálinstallációjában tűnt fel,[1] ahol a kafkai perben a bíróság végzetszerűen kihúzott totószámokra várt, amelyek megpecsételték a függöny mögül kidomborodó, kilógó cipőjükön kívül láthatatlan vádlottak sorsát.

A szellemalakok a mostani kiállításban még ennyire sem válnak láthatóvá, ahogy ezúttal az sincs tisztázva, hogy vádlók vagy vádlottak, tanúk vagy nézők vagyunk ebben az egyszerre evilági és túlvilági eljárásban. Mi több, még abban sem lehetünk biztosak, melyik tetemre hívtak, hiszen Kicsiny Balázs nem egy, hanem egész kriptányi rendhagyó sírt nyit fel: Henry Carey báró „pepita-kételyt”[2] kiváltó kockás szarkofágját, Malevics szuprematista koporsóját, a Kádár-rendszerrel együtt temetett Nagy Imréét és a Nagy Imrét ötvenhattal temető Kádár Jánosét (koponya nélkül), vagy épp (Yorick koponyájával) Hamlet atyjáét. De legyen szó e halott apa síron túli bosszúszomjáról, Bárczi Benő gyilkosát eláruló vérző sebéről vagy Totó kafkai peréről, minden esetben istenítélettel, avagy Isten nélkül egy túlvilági törvény evilági kinyilatkoztatásával van dolgunk. Ezt sugározza a fekete négyzetéből szinte szakrális ikonként kiemelkedő ügyész portréja is a felső sarok alatt, pontosan ott, ahová a hagyomány szerint az ortodox ikonokat helyezik és ahová Malevics 1915-ben „korunk ikonjaként” akasztotta ki Fekete Négyzetét.

Henry Carey báró síremléke, Keresztelő Szent János kápolna, Westminsteri Apátság, 1596

PostPin It!

Több, mint amit az elme felfogni képes – Lőrincz Réka és Vékony Dorottya kiállításáról

Közzétette szerző

A kiállított műalkotások között találunk fotográfiákat és videómunkákat, ugyanakkor a legizgalmasabbak azok az installációk, amik nem konvencionális kellemességükkel vagy látványosságukkal, esetleg monumentalitásukkal próbálnak lenyűgözni bennünket, hanem olyan mindennapi dolgok tekintetében provokálnak perspektívaváltást, mint az anyagi és szellemi valóság viszonya a pénzhez, a boldogsághoz és a korporealitás megéléséhez. Ehhez mindennapi tárgyakat helyeznek váratlan konstellációkba, ezek pedig asszociációkat generálnak, amire mondhatnánk, hogy klasszikus szürrealista módszer, csak éppen a tárgyi valóságunk változott meg azóta – vagy mégsem? Ugyanannak a tömegkultúrának egy újabb verziójában lennénk megrekedve, vagy jobban megtanultuk volna felbecsülni a dolgok, tárgyak, saját testünk valódi értékét? Vékony Dorottya – legutóbbi egyéni kiállításához hasonlóan – ezen a tárlaton is izgalmas módon feszeget feminista kulcskérdéseket, kivált az itt bemutatott tizenegy alkotás közül négy művében, amiket az alábbiakban részletesebben is fogok elemezni. 

Fotó: Weber Áron

A Without Violence (2019) című kétcsatornás videó Vékony Dorottya és Perlaki Márton közös munkájának eredményeként jött létre. A szülést medikalizáló narratívákkal szembefordulva, párhuzamba állítják a vajúdást és a barlangmászást. Ezzel nemcsak magának a vajúdás folyamatának paradox jellegét, azaz természetességével együttjáró extremitását érezzük át és értjük meg, de a barlangmetafora lehetséges jelentésrétegei is kibomlanak a szemünk láttára. A születés élménye minden ember számára a tudattalan mélyrétegeibe alászállt testi emlékezet része, ami ugyanakkor előhívható. A szülő nőknek is testük tudására kell hagyatkozniuk a vajúdás során és bízniuk születő gyermekük ösztönös együttműködésében. Ugyanakkor a barlang, a föld, az anyag, a Föld sem élettelen, és talán ezek a hasonlóságok, párhuzamok sem véletlenek. Az emberiség történetében a barlangok védett terei egyébként is gyakran szolgáltak rituális célokat. Valószínű, hogy a természet és a termékenység efféle összeolvasásában nem csak metaforák torlódásáról van szó, ezért megéri e fogalmak mentén gondolkodni és kapcsolódni a természeti környezethez.

PostPin It!

Most hétvégén ismét OPEN HOUSE fesztivál a budafoki aqb-ben

Közzétette szerző

Különleges kiállításokkal, zenei eseményekkel és egyéb produkciókkal várja a látogatókat az egykori Haggenmacher sörgyár épületegyütteséből kialakított budafoki kreatív központ. A fesztivál hívószava idén a reneszánsz, amely egyszerre önbeteljesítő jóslat és vágy egy sosem volt művészi kor visszatérte iránt. Hiszen a ház állandó alkotói és vendégművészei mindannyian a folyamatos újjászületés előmozdítói, így a környezet is velük együtt változik. A pincerendszertől a tetőteraszig, az udvartól, a galérián át a zenei stúdiókig bejárható tér idén új helyszínnel bővül: a parkká átalakult hátsó kerttel. A programok pedig — akárcsak egy jó beszélgetés — szinte észrevétlenül fonódnak össze a reneszánsz jegyében. Technológia találkozik az érzékekkel, képzőművészet a hanggal, ráció az intuícióval.

A szombat délutáni kezdés a nyitott műtermek programja (2-től 6-ig), amelynek keretében az egykori sörgyárépület több mint harminc helyszíne várja a látogatókat pop-up kiállításokkal, prezentációkkal vagy egyszerűen csak a megmutatkozás örömével és izgalmával. A résztvevő alkotók az aqb állandó művészei, műhelyei és frissen érkezett külföldi vendégművészei.

Forrás: Art Quarter Budapest

PostPin It!

Jó étvágyat? – Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ legutóbbi kiállításáról

Közzétette szerző

Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ Hentespapírok című kiállítása több évre visszanyúló alkotói és gyűjtői folyamat eredménye. ‘Tatlin’ jó ideje a hazai reklámipar egyik meghatározó alakja, jelenleg egy budapesti reklámügynökség kreatív igazgatója. Mind a zeneszerzés, mind az alkotás komoly szenvedélye, ami a kiállítás értelmezése szempontjából is segítségünkre lehet. Közel húsz éve gyűjt hentes papírokat, a nagyvárosi fogyasztási tradíciók e különös szimbólumait. A magyar identitástudat szerves része a piacon, a hentespultok előtt ácsingózó, hagyományos érték- és étrendet követő férfiak és nők társasága, akik arra várnak, hogy egy pár füstölt kolbásszal vagy egy szelet szalonnával térhessenek haza. Az említett archívum egyes darabjaiból összeállított kiadvány a kiállítás fő eleme, s mindez kiegészül a húsipari tematika köré épülő további alkotásokkal.

Fotó: Gyuricza Mátyás

A Kovács Kristóf (Sajnos Gergely, helyszínelő) által kurált tárlatnak a független, alulról szerveződő kiállítótérként működő PINCE adott otthont. A Balogh Boglárka, Gyuricza Mátyás, Magyari Zsuzsi, Mézes Tünde és Varga Ádám művészek alkotta csoport és az általuk működtetett project space célja, hogy különböző együttműködések révén megjelenési lehetőséget biztosítson a lokális művészeti színtér számára. A helyszínválasztás tehát jól illeszkedik a kiállítás alternatív koncepciójához.

PostPin It!

Mutasd meg a láthatatlant – Lynne Cohen és Marina Gadonneix párhuzamos kiállítása a Pompidou Központban

Közzétette szerző

Lynne Cohen (1944–2014) az amerikai Michiganben kezdett képzőművészetet tanulni, majd később a híres londoni Slade Schoolban folytatta tanulmányait, szobrász-grafikus szakon. A helyszínből és az életkorából adódóan is természetes volt, hogy a minimal art és a popkultúra foglalkoztatta. Csupán 1970-től kezdett el fotózni, és érdekes módon a régebbi amerikai fotóművészet hagyományain indult el. Dorothée Lange-hoz vagy Walker Evans-hez hasonlóan Cohen is több ezer mérföldet vándorolva fotózta az amerikai valóságot, képeit minden beállítástól, javítástól mentesen, kizárólag dokumentatív koncepcióval készítette. (Akárcsak Walker Evans, Cohen is nagyméretű, 18×24-es kamerát használt, mivel ez lehetőséget adott számára a nagy terek perspektivikus torzulástól mentes megörökítésére.) A nagy amerikai szociofotós, dokumentarista hagyományokkal szemben azonban Lynne Cohen nem az embereket és nem is az amerikai „társadalmi tájat” választotta képei tárgyául, hanem az épületeket (mint kortársa, a fiatalon elhunyt Lewis Baltz is), ráadásul azoknak is inkább a belső, zárt tereit. Cohen látásmódjában a minimal art elemeit a konceptuális művészettel ötvözte, így fotóin a letisztult formák mindig gazdag és elgondolkodtató mondanivalóval társulnak.

Lynne Cohen: Nappali szoba, 1974

Az 1980-as évek Amerikájában Lynne Cohen tudatosan arra törekedett, hogy a dolgokat, tárgyakat, épületbelsőket amolyan ready-made művészeti alkotásoknak fogja fel. A leghétköznapibb tárgyakban is az adott forma szépségét, a pillanatnyi állapot kényszerű mozdulatlanságában is a tökéletességet kereste. Irodák recepcióit, tárgyaló helységeit, iskolák tantermeit, a rendőrség vagy a tűzoltók kiképzőközpontjának oktatási létesítményeit, kórházak műtőit fényképezte teljesen üresen, rendszerint egy kissé alulnézetből. Ezáltal – és a nagy méretű kamera révén – a terek kiszélesedtek, a képek megemelkedtek, ezzel is hangsúlyozva az eredeti funkciótól való elszakadást, a topológia tiszta esztétikumát. „Cohen még ezekben az intimitás vakító hiányával fenyegető belső terekben is biztos szemmel, egy szentély vagy ellen-terület felfedezésével orvosolja a nyugtalanság érzését”– írta róla David Mellor a Lynne Cohen fotóiból készült album kísérőszövegében. 

PostPin It!

Bemutatkoznak a Budapesti Metropolitan Egyetem Mozgókép, valamint Animáció és Média Design Tanszékei

Közzétette szerző

ArtPortal: Kezdjük az elején, a kezdetektől. Mikor és milyen célkitűzéssel indult a két tanszék?

Kiss Melinda: Az Animáció és Média Design tanszék 2010-ben indult, bár akkor még más összetételben és formában. Az évek alatt, új szakok indulásával, a Művészeti és Kreatívipari kar szerkezete és felépítése dinamikusan fejlődött és változott, így ebben a formában a tanszék 2018 óta működik.

2010-ben a Budapesti Metropolitan Egyetem úgy döntött, hogy beépíti képzési palettájába a vizuális művészetet, újabb lehetőséget nyitva ezáltal azoknak a fiataloknak, akik a kreatív műfajok közül szeretnének hivatást választani. Fontos szempont volt a kezdetektől, hogy a nálunk tanulók olyan gyakorlati tudást szerezzenek, amelynek birtokában jó eséllyel el tudnak helyezkedni szakterületükön és elindíthatják karrierjüket. Az animáció és a média design vonatkozásában a mai napig kiemelten fontos ez a megközelítés, hiszen rendkívül széles és változatos felhasználással bíró területekről van szó, ahol az alkotói szemlélet és a technikai megvalósítás egyaránt fontos. Nagyfokú nyitottsággal várjuk a hozzánk jelentkezőket, célunk, hogy adottságaikat személyre szabottan fejlesszük, segítve ezáltal azt, hogy mindenki megtalálja a választott szakterületnek azt a szeletét, amely a számára leginkább megfelelő.

PostPin It!

Az Aura kapujában – a Hollow kollektíva legújabb előadásáról

Közzétette szerző

Az Aura kapujánál állunk. Előttünk egy mindenen túli, szinte utópikus táj vibrál élénk atmoszférájával. A távolban éteri hangok zengenek, amik kitöltik a szűk nyílás előtt elterülő homályos, füstös teret. A zenébe tompa énekhang szövődik, ahogy az utazók és vezetőik orpheuszi útjuk végén dalukkal egy másik világ kapuját nyitják fel. Meleg fény árad odaátról, ami ellepi a sötétben meghúzódó arcokat. A feltárulkozó hely, az Aura vidéke egy közvetlen, autentikusabb együttlétet és közösségiséget ígér. Úgy tűnik, elérhető távolságban van; ha pár lépést megteszek a kietlen színpadi tájban, megérkezhetek. Vagy elég lenne annyi, hogy csatlakozzak az éneklők karához, akik „mágikus” hangjukkal nyitották fel a portált. Az Aura azonban mintha nem adná magát, kitér előlem. Nyitott kapuszárnyainál állok, a küszöböt azonban nem léphetem át. 

Fotó: Szalai Dániel

Az idevezető út hosszú volt, több állomással és helyszínnel tűzdelve. Az alászállás várakozással vette kezdetét. A Trafó nagytermének még kietlen síkjáról indult, ahol a nézők óvatosan merészkedhetnek közelebb az akkor még nem megszilárdult, épülőfélben lévő világhoz. A tájat alkotó elemek és a benne élő szereplők lassan formálódtak jól kivehető alakokká. Ugyanígy, a megjelent tömeg szintén fokozatosan idomulni kezdett a felállított térhez és az azt átszövő viszonyrendszerhez. A szervező művészek (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) folyamatosan formálták át, rendezték újra a kialakult terepet. Új, a végigjárt narratívához és az eköré szerveződő rítushoz kapcsolódó tárgyakat alakítanak ki, amik tovább tagolják és formálják a tájként megjelenő színpadot. A közönség közül eközben kiválasztják azokat, akik a kiosztott gyűrűk és az ezekkel járó instrukciók által közvetlenebbül vesznek részt az esemény alakításában. Ezek a gyűrűk azok, amikkel eljuthatnak az Aurához. Az alkotók itt intuitív módon kutatják fel és jelölik ki a megfelelő hangoltsággal rendelkező nézőket, akik beléphetnek a világba. Ez mégsem zárja ki a közönség többi részét. A tér nyitott marad, a ki nem mondott szabályrendszer, ami mentén a közönség bizonyos tagjai is aktívvá válhatnak, nem zárja ki mások csatlakozását. A kialakított terepen feloldódnak az aktív (ilyen a színpad) és passzív (azaz nézőtér) cselekvést kijelölő zónák határvonalai. A táncosok (Glaser Martin és Kacsó Imola) is ezeknek a területeknek az újraformálását segítik elő. Tevékenységük mintha nem lenne egy adott pontra lehorgonyozva, szabadon járják körbe az Aura előtti vidéket. Táncuk eközben mintha párhuzamban lenne a háttérben vetített virtuális világ működésével. Mozgásuk mechanikus jelleget ölt, testük mintha nem az „evilági” fizikai körülményekhez alkalmazkodna, aminek lényegi része például a tárgyak ellenállása. Repetitív, gépies mozgásukkal a színháztér elemeibe ütköznek, mintha azok átjárhatóak lennének.

PostPin It!

Kalkulált szépség – Albert Rubens és Wolsky András kiállításáról a Molnár Ani Galériában

Közzétette szerző

Egy kiállítás címe akkor jó, ha pontosan fedi a kiállított művek összességének tartalmát és minimum kétértelmű. Vagy több… A belga Albert Rubens és a magyar Wolsky András közös tárlatuknak a Concrete constellation címet adták, így az a többértelműség céljának tökéletesen megfelel. A konstelláció voltaképpen két bolygó együttállását, ill. egymáshoz viszonyított helyzetét jelenti, így a választott cím csakugyan jól fedi a kiállító két konkrét művész ugyan eltérő alapállású, ám mégis hasonló vizuális együttállású művészetét. Egységesek alkotói gondolkodásmódjukban, ám különböznek módszerükben és alkalmazott technikájukban. Egységesek, mert mindketten a geometrikus és/vagy a konkrét művészet elkötelezett alkotói, ám alkalmazott eljárásukat illetően mégis különböznek. Két kitűnő művész, két generáció, két ország – és mégis: egy közös vizuális nyelv. Egy olyan nyelv, amely a teret és szerkezetét – annak folytonosságát vagy diszkontinuitását – írja le. Míg Rubens determinisztikus alapokból kiindulva, addig Wolsky statisztikus megközelítéssel teszi ezt – mindketten szigorúan követve az einsteini utasítást: „Tedd dolgodat egyszerűen, de annál már nem egyszerűbben”.  

Wolsky András: Random Surface NO’10, 2023, fa, akril, vászon, 100 x 100 cm, a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Mitől konkrét és együttálló ez a kiállítás, ahogy a címe beharangozza? A racionalitásában, a gondolati és formai tisztáságában és abban a vizuális optimizmusban, hogy létezik kiút ebből az összemaszatolt világból, amit a politika szinte minden szinten alaposan elrontott szinte mindenhol. A művek értelmezéséhez talán segít néhány összefoglaló szó a mögöttes tartalomról, a művészet, a tudomány és az új technológiák kapcsolatáról – beágyazva azokat az elmúlt száz év vonatkozó eredményeinek kontextusába.

PostPin It!