Best WordPress Hosting
 

A British Museum nehéz napjai

Ha múzeumokból eltűnt műtárgyakról hallunk-olvasunk, többnyire automatikusan rablást feltételezünk a háttérben, pedig sajnos nem túl ritka az sem, amikor múzeumi dolgozók maguk működnek közre a gondjaikra bízott műtárgyak eltüntetésében. Utóbbi történt most a világ egyik legnagyobb, legértékesebb és leglátogatottabb gyűjteményének otthont adó londoni British Museumban is. Egyelőre még az intézményből az elmúlt években kicsempészett tárgyak számát sem sikerült pontosan megállapítani; a híradások hol ezer, hol akár kétezer tárgyat említenek. És bár az eltűnt tárgyak összértékét több millió fontra becsülik, ma már akár egyetlen festmény is többet érhet, így nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet nem elsősorban az érintett művek értéke miatt kíséri megkülönböztetett érdeklődés. A múzeum látogatóinak továbbra sem kell üres falak látványára készülniük, hiszen az ellopott, többnyire kisebb méretű műtárgyak, melyek közül a legrégebbiek az i.e. XV. századból, míg a legfiatalabbak a XIX. századból származnak, rendszerint a raktárakban porosodtak; oktatási, tudományos-kutatási célokat szolgáltak és csak elvétve került közülük néhány időszaki kiállítások alkalmából a nagyközönség elé. Többségében arany  ékszerekről, drágakövekről, féldrágakövekről, üvegtárgyakról van szó, melyek különböző időszakokban kerültek a múzeum birtokába és – mint most kiderült – nem feltétlenül szerepeltek az elvben a teljes műtárgyállományt naprakészen nyilvántartó leltárakban sem. A tárgyak eltűnéséről a nagyközönség csak néhány hete, augusztusban értesült, ám azóta felgyorsultak az események. Sőt, váratlan események már a tárgyak eltűnésének bejelentése előtt is történtek és ezeket is a lopás tényének ismertté válása tette értelmezhetővé. Gondolunk itt elsősorban a múzeumot 2016 áprilisa óta vezető német Hartwig Fischer augusztusi bejelentésére, miszerint második vezetői ciklusának jövő évi lejártakor nem pályázik újra, hanem távozik posztjáról. Fischer tevékenységét egyébként mindvégig megkülönböztetett, kritikus figyelem kísérte, köszönhetően nem kis részben annak a ténynek, hogy 1866 óta ő volt az intézmény első nem brit igazgatója. Amúgy nem véletlenül esett rá a választás; korábban olyan kiemelt német múzeumokat irányított, mint az esseni Museum Folkwang, majd a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények, ezeket megelőzően pedig a bázeli Kunstmuseumban gyűjtött nemzetközi tapasztalatokat; munkáját mindenütt elismerés övezte. Nem volt ez másként Londonban sem, bár neve, balszerencséjére, a legtöbbször az ún. Elgin-márványok Görögországnak történő visszaadása vagy vissza nem adása kapcsán bukkant fel a sajtóban. A kérdés az utóbbi időkben igen intenzíven van napirenden és ebben Fischer – bár takarózhatott azzal, hogy az ügyben végső soron a kormánynak kell döntenie – külföldiként nehezebben pozicionálhatta magát a görög érvekhez megértéssel viszonyulók oldalán. Jövő évi távozásának bejelentése mégis meglepetést okozott; a világ legnagyobb múzeumainak élén általában ritka az őrségváltás – Sir Nicholas Serota például 29 évig volt a Tate igazgatója, Glenn D. Lowry 28 éve vezeti a New York-i MOMÁ-t, Klaus-Albrecht Schröder 24 éve a bécsi Albertinát –, ráadásul Fischer is elmúlt már 60 éves, amikor egy igazgató többnyire inkább vállal még egy ciklust régi helyén, mintsem hogy valami újba fogjon. Fischer akkor azzal magyarázta döntését, hogy a jövőben egy múzeum helyett inkább intézményeken átívelő feladatokra szeretne koncentrálni. Néhány nappal később azonban kiderült, hogy bejelentése inkább az emelt fővel való távozást szolgáló – napok alatt kudarcba fulladt – kísérlet volt; távozásának közhírré tételekor az igazgató nyilván tudta, hogy a nagyszámú műtárgy eltűnésének híre legjobb esetben is már csak néhány napig tartható titokban. Ráadásul a „bombát” Fischer nem is kezelte igazán taktikusan; először próbálta védeni a védhetetlent és tagadta, hogy az eltűnt műtárgyak ügyének kezelésében hibákat követett el, így néhány nappal később módosítani kényszerült távozásának határidejét: a jövő évi visszavonulásból azonnali lelépés lett.

Hartwig Fischer, a British Museum lemondani kényszerült igazgatója. © Benedict Johnson, a British Museum jóvoltából.

A legnagyobb hibát azonban Fischer már régebben követte el, a lopássorozatnak ugyanis, mint most kiderült, már jóval korábban véget lehetett volna vetni. Az első jelzéseket Fischer és helyettesei még 2021-ben kapták, amikor egy holland-dán művészettörténész-műkereskedő, Ittai Gradel e-mailben hívta fel a múzeum vezetőinek figyelmét arra, hogy

NÉGYZETEK – GÖMBÖK – VALŐRÖK. Bullás József kiállításáról a Zsdrál Art Galériában

Bullás József újabb alkotásainak izgalmas kiállítása a tudomány és a művészet kapcsolatáról (is) szól, ugyanis művészetének megértéséhez e kettő együttes figyelembevétele nem kerülhető meg. Bullás képeiről ugyanis valószínűleg három dolog jut rögvest eszünkbe: a művészet, a tudomány és kettejük kapcsolata. A művészet területén a szekvenciális szerkesztésű munkák, a tudományén pedig a szubatomi világ rezgései és meghatározatlansága az a két fogalom, ami mostani kiállításán is azonnal felidéződik bennünk.

Bullás munkáiról elsőként egy talán váratlan kép jut az eszünkbe: de hiszen ez színtiszta kvantummechanika! Nem annak illusztrációja, hanem egy szigorú vizuális kutatási program a geometria és a véletlen elmozdulások megértésének folyamatában. Hiszen a végső elemzésben az egész világ egy nagy rezgő rendszer, méghozzá olyan elemeké, amelyek egymással valamilyen szigorú rend szerinti kötésben működnek, a dolog természetéből fakadóan nem merev determinizmusban, mint a Laplace-démon, hanem teret hagyva a véletlennek, legyenek azok mutációk, vagy váratlanul a rendszerbe betüremkedő vagy berobbanó erők – lassan vagy gyorsan. Ez meg az időskálától függ. Tér és idő. A Nagy Bummtól (Big Bang) egészen a lopakodó lassú változásokig és a robbanásig, mint például egy, a társadalomban felgyülemlő utálat az adott politikai rendszerrel kapcsolatban, ami szintén nagy – itt: társadalmi – robbanáshoz vezethet. Ezt hívjuk forradalomnak. Persze az is lehet evolutív. Nincs általános recept. De vannak struktúrák és néha homályos véletlenek. Ez a két dolog szorosan összefügg.

Talán ez a parabola segít azoknak, akik a nemábrázoló festészettel kapcsolatban úgy érvelnek, hogy “Na de hol van itt a természet meg a szépség, mint például a cica és a gombolyag bájos esete a csipketerítős konyhaasztalon? Az kérem rendben van. Annak van érthető mondanivalója.” Ehhez a kérdéshez hozzá tehetünk pár másikat is: „Hol van például az esernyő és a varrógép találkozása egy boncasztalon váratlansága? Mit kezdjünk a váratlannal és a véletlennel?”

Sziget Fesztivál 2023 – a zenén túl

Ha az ember a Szigeten képzőművészetet keres, zömmel megbízhatóan visszatérő motívumokkal találkozhat – ilyenek pl. az ArtZone vagy a Múzeumi Negyed. Utóbbit azonban idén már nem, vagy legalábbis igen fragmentált formában lehetett megtalálni.

Az Iparművészeti Múzeum a Magic Mirror mellé szorult, amit egyébként nagyon kreatívan (t)oldottak meg egy Art Nouveau detox sarokkal, de pl. a MuseumShop (ami ez esetben a Szépművészeti Múzeum fedőneve) az ArtZone-ban kapott helyet. Itt egyébként – mint minden évben – idén is akadnak meglepetések, búvópatakként működő kulturális színterek vagy kezdeményezések, de olyanok is, mint az újbudai Adaptér, mely a helyszíntől szokatlanul steril konténerekben várta az szitizeneket. Itt különböző digitális vagy analóg, interaktív játékokat, kísérleteket lehetett kipróbálni, fizikai mivoltából fakadóan pedig viszonylag csend és nyugi is volt odabent. Szintén üdítő színfolt és újdonság volt a Café Analóg részvétele. Az archaikus fotográfiai eljárások mondhatni reneszánszukat élik, úgyhogy itt már délután ki is kellett írni, hogy nem tudnak aznap több felvételt készíteni, akkora várólistájuk volt. Ezen kívül általában a megszokott, kézzel machinálós vagdosós, ragasztgatós, nyomdázós helyszínek kínáltak meditatív rehabilitációs lehetőséget a betévedőknek.

A szerző felvétele

Úton a divat körforgása felé

ArtPortal: Mit jelent a fenntartható divat? Tévedünk, ha elsőre a „second handre” vagy a ruhacsere programokra asszociálunk? Mennyiben több ez vagy más az említettekhez képest?

A fenntarthatóság fogalma 1987-re nyúlik vissza; a Brundtland-jelentésben a következőképpen szerepel: „a jelenlegi szükségletek kielégítése a jövő generáció szükségleteinek veszélyeztetése nélkül” (Berkeley, Keeble, Topiol, 2003). 

Bár több, mint 30 éve létezik a fenntartható divat, még sincs rá egységes, mindenki által elfogadott definíció. Összességében a kevesebb termelés és fogyasztás, a munkavállalók számára tisztességes munkakörülmények, és munkabér biztosítása, a gyártás során természetes szálak használata, és a veszélyes vegyi anyagok alkalmazásának csökkentése jelentené a fenntartható divatot, de mindezen szempontok együttes betartása nehezére esik a kisebb designer márkáknak, a tömegmárkák működési elve pedig teljesen ellentétes a fenti szempontokkal. Röviden azt mondhatnánk, hogy a fenntartható divat az a divat, ami tisztességes. Igazságos minden egyes ember és környezete számára, aki részt vesz a folyamatban a kezdetektől a végső felhasználóig.

A háború ellenére sem marad el a Kijevi Biennálé

Még nem tekinthet vissza hosszú múltra a Kijevi Biennálé, melynek első kiadása 2015-ben történelminek bizonyult események, így a majdani tüntetéssorozat, a „méltóság forradalma”, a krími orosz invázió után, részben azok hatására került megrendezésre, sorsa azonban az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt máris bizonytalanná vált. Sokáig meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy a Biennálé idei, ötödik kiadására a mai helyzetben sor kerülhet, ám épp ez a helyzet az, ami minden korábbinál fontosabbá teszi megrendezését. Nem mintha a korábbi kiadásoknak nem lett volna nagyon súlyos aktuálpolitikai kontextusa, gondoljunk csak a közép- és kelet-európai térségben végbement radikális társadalmi-politikai változásokra, a szovjet utódállamok önállósodására, a bevezetőben már említett ukrajnai eseményekre vagy épp a csernobili katasztrófára. Ám a mostani agresszió nyílt támadást jelent az ország kulturális identitása ellen és tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza Ukrajna kulturális infrastruktúrájában – ezért a biennálé idei megrendezése az ellenállás és az összefogás szimbólumává vált. Az összefogásé ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is, hiszen széles körű, a határokon átívelő együttműködés nélkül a biennálé a jelenlegi körülmények között nem jöhetne létre. Így viszont a hagyományoktól eltérő, különleges formát ölt – egy olyan eseménysorozatét, mely októberben kezdődik és csak valamikor a jövő évben fejeződik majd be; szervezői nem véletlenül emlegetik „évelő” projektként.

Az előkészítésben résztvevő intézmények munkáját a kijevi Kulturális Kutatóközpont (VCRC) fogja össze. A társszervezők és a biennálé koncepciójának kidolgozói között ott találjuk a lvivi Múzeumi Krízisközpontot, a tranzit.at-t, valamint a tranzit.hu-t is magában foglaló nemzetközi tranzit-hálózatot, a varsói Modern Művészeti Múzeumot, az Other Edges nevű, főként rezidenciaprogramokat szervező művészeti kezdeményezéseket összefogó platformot, melynek partnerei között a kijevi VCRC mellett egy-egy prágai, kassai és madridi projektcsoport is szerepel. Ott van a szervezők között az a három ukrajnai intézmény is, melyek helyet adnak a biennálé belföldi kiállításainak. Közülük csak a Dovzhenko (Dovzsenko) Központ van Kijevben, a másik kettő olyan városokban – Ivano-Frankovszkban, illetve a kárpátaljai Ungváron –, melyek kevésbé voltak eddig kitéve orosz támadásoknak, ezért számos művész is ideiglenes lakóhelyéül választotta őket.

A neves ukrán filmrendezőről, Alekszandr Dovzsenkoról elnevezett központ gazdag filmarchívumából olyan anyagot válogattak össze a kiállításra, amely a Dnipro (Dnyepr) folyót, annak az ország életében játszott szerepét és az embereknek a folyóhoz való érzelmi kötődését mutatja be. A Dnipro, mint téma szomorú aktualitását a kahovkai gátnak a közelmúltban történt felrobbantása adja, aminek ökológiai és gazdasági következményei ma még szinte beláthatatlanok.

Minden arany, ami fénylik — Körkép az Egyesült Arab Emírségek és Katar elmúlt évtizedének kulturális fejlődéséről

Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett. 

Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek. 

Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.  

A Metropolitan Egyetem hallgatója a C-IDEA Design Award jelöltjei között

A C-IDEA Design Award célja, hogy elismerje a kommunikációs dizájn, ipari formatervezés, építészet, belsőépítészet, divattervezés és új média területén kiválasztott fiatal tehetségeket, külön kategóriában a diákokat, mivel nagy hangsúlyt fektet a karrierjük elején álló, 26 évesnél fiatalabb tervezők támogatására. A 2023-as év díjazottjainak kiválasztására 45 befolyásos szakértőt kértek fel, – az iparág meghatározó alakjait – hogy a 38 országból érkezett 1016 pályaműből kiválasszák a legkülönlegesebb terveket. A díjazottak oklevelet kapnak, lehetőséget a C-IDEA Design Award évkönyvben való megjelenésre, valamint a logó használatának lehetőségét, nemzetközi médiavisszhangot, meghívást a díjátadó ünnepségre és még sok más elismerést, többek között részt vesznek a kiválasztott formatervek kiállításán, a szeptember 3-i díjátadó ünnepség helyszínén, a németországi Bünde múzeumában.

Rácz Nikoletta, a METU Kézműves tárgykultúra Divat specializáción tanuló hallgató pályamunkája a szabadon választott kategóriában nevezett, témája az ing volt, szabad értelmezésben. A gondolatmenet és kivitelezés egy egyetemi feladat során született, konzulense Koncsánszky Dóra fashion designer, az egyetem óraadó oktatója. Inspirációja a régi magyar népviselet volt, amely személyes kötődést is jelent számára. Hogy alaposabban megismerje a népi viseleteket, gyűjtő-kutató munkát végzett, interneten, szakkönyvekből, a régi viseletekről készült képek segítségével. Koncepciója a régi és az új együttélésének kifejezésén alapult: az ing mint a mai, modern ruhatár alapdarabja és az ing, ahogyan régi viseleteinkben megjelent. Az általa tervezett darab elején és hátulján megjelennek azok a plisszírre emlékeztető hajtások, amelyek egyes viseletek felső szoknyáiban is megtalálhatók a bőség érdekében. Nagy hangsúlyt fektetett az ujjak kialakítására, melyek a régi női viselet puffos ujjformáira hasonlítanak. Próbálta a régi és a mai modern formákat ötvözni, egy mai modern világban is viselhető, ám a régi magyar hagyományokat tisztelő, azt idéző inget alkotva.

The post A Metropolitan Egyetem hallgatója a C-IDEA Design Award jelöltjei között appeared first on artportal.hu.

Milyen lesz az idei Vienna Contemporary?

Az elmúlt évek többszöri, jelentős átalakulásai után a legnagyobb bécsi kortárs művészeti vásár, a Vienna Contemporary (VCT)  idén változatlan tulajdonosi struktúrával és menedzsmenttel, az eddigi névvel és a tavaly először „belakott” helyszínen vág neki az idei kiadásnak. A helyzet persze mégsem ugyanaz, mint tavaly, egyrészt az – első félévi tapasztalatok alapján – romló piaci hangulat miatt, másrészt pedig azért, mert a vásár 2021-ben felbukkant és első két kiadásával figyelemreméltó sikert elért új vetélytársa, a Spark Art Fair Vienna az idei évet – némiképp váratlanul – kihagyta. (Visszatérésüket a jövő évre ígérik.)

ORLAN: Self-Hybridation Masques de l’Opéra de Pékin című 2014-es munkája a bécsi Galerie Ernst Hilger standján szerepel a Vienna Contemporary-n. A Galerie Ernst Hilger és a Vienna Contemporary jóvoltából

A VCT részvételi számai a konkurencia kiesése mellett is a tavalyi évhez hasonlóan alakulnak; míg tavaly 17 országból 62, idén 19 országból 61 galéria standját láthatják a látogatók. Boris Ondreička, a vásár művészeti vezetője már a rendezvényt értékelő tavalyi interjújában elmondta az artportálnak, hogy mennyiségi értelemben nem kívánnak terjeszkedni; a hangsúlyt a színvonal további emelésére helyezik. Másfelől a helyszín, azaz a patinás Kursalon Wien adottságai nem is tennék lehetővé lényegesen több stand elhelyezését. Ha a résztvevők számában nincs is érdemi változás, földrajzi eltolódások megfigyelhetők. Ez a házigazda ország galériáit érinti a legkevésbé; számuk lényegében változatlan maradt és a vezető galériák többségét a szervezők ezúttal is meg tudták nyerni a részvételnek. Annak ugyanakkor nyilván nem örülnek, hogy a Galerie Eva Presenhuber, melynek első ízben történt részvételét tavaly nagy sikerként könyvelték el, idén a VCT-vel párhuzamosan megrendezendő Frieze Seoul-t választotta. A VCT elsősorban regionális, a közép- és kelet-európai régiót középpontba állító vásár, idén azonban éppen ebből a régióból csökkent a résztvevők száma. Ebben a kevésbé aktív magyar részvétel is szerepet játszik: míg tavaly a bécsi székhelyű, de Budapesten is működő Knoll Galerie mellett négy további hazai galéria is eljött Bécsbe, idénre közülük – a Knoll mellett – csak az acb Galéria és a Kisterem maradt. Ők a leginkább elkötelezettek az osztrák főváros mellett, hiszen tavaly a VCT mellett mindketten részt vettek a Spark Art Fairen is. A szerény idei részvétel azért is kissé meglepő, mert tavaly a Spark-on több más hazai galéria részt vett; közülük senki sem ”nyergelt át” a VCT-re. Ennek aligha lehet az az oka, hogy a bécsivel párhuzamosan több más nagyobb vásár is zajlik majd a világban, hiszen a már említett Frieze Seoul-nak nincs magyar résztvevője, a New York-i The Armory Show egyetlen magyar szereplője viszont – Nemes Márton szóló show-jával – az az acb Galéria, mely az újabb amerikai bemutatkozás mellett is ott lesz Bécsben. Az ok inkább részben abban keresendő, hogy a hazai galériák egy része idén általában is visszafogottabb a nemzetközi vásárokon való szereplést illetően, részben pedig abban, hogy üzletpolitikájukban ma már kisebb szerepet játszik a nemzetközi piac Bécsből jól belátható szelete. 

A fény forradalma — Augusztus közepéig látogatható a Light Art Museum Budapest bemutatkozó tárlata

Az intézmény első kiállítása augusztus 13-ig tart nyitva, ahol 40 műalkotás, műegyüttes látható. A kiállított anyagban ikonikus, a 20. századot meghatározó modernizmus idején született munkák, középgenerációs és fiatal alkotók fényművészeti alkotásai egyaránt megtalálhatók. A válogatásban helyet kapott többek között a Borsos Lőrinc művészpáros, Csörgő Attila, Kepes György, Mengyán András, Moholy-Nagy László, Victor Vasarely és Várnai Gyula egy-egy műve is. 

Fotó: Réthey Prikkel Tamás (A LAM jóvoltából)

Az első kiállítást hatalmas érdeklődés övezte, a zárásig a látogatók száma meghaladja majd a 200.000 főt, ami nem csupán hazai, de nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredmény. A válogatáshoz egy közel 30 részből álló videóinterjú-sorozat is készült, továbbá a szervezők egy informatív katalógust is megjelentetnek a kiállított művekről. 

Living Heritage — Interview with Jósefina Alanko

The STRABAG Kunstforum takes care of the art collection founded by the Austrian construction technology company STRABAG and conducts activities around it. The main objective of STRABAG Kunstforum is to support the artistic and cultural milieus of contemporary Austria and the surrounding regions by establishing relations between the business, construction industry and the world of fine arts.

The Kunstforum covers many areas of the contemporary art world, from expanding and arranging the collection, organizing exhibitions, running the STRABAG Artlounge, to its unique studio and Artist-in-Residency programs. However, these areas are not separated, but organically connected to each other in the operation of the Kunstforum, since the works of the artists who won the prize, for example, enrich the collection of STRABAG, and winning artists can also participate in the residency programs operated by the forum.

Photo by Jósefina Alanko (Courtesy of the artist)

Indusztriális narratívák — Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária kiállítása a győri Torulában

A Letting do című kiállítás tematikájának kibontására a Torula indusztriális tereinél alkalmasabb közeg aligha lett volna elképzelhető. Mint ahogy azt a nyelvi játékkal élő kiállításcím is sugallja, az alapvetően a művészi alkotómunka és a termelés ambivalens viszonyára, valamint a kiszervezés, vagyis a művész kontrolljától eloldódó, és külső tényezőkkel is számoló megvalósulás lehetőségeire fókuszáló koncepció, továbbá az ezt manifesztáló munkák sajátos harmóniát valósítottak meg az egykori szeszgyár architektúrájába szervesülő kortárs kiállítóhely, és egy tágabb perspektívából nézve Gyárváros eleve adott genius locijával. A tér tehát jelen esetben nem egyszerűen neutrális szkénéként működött, hanem a művek és műcsoportok adekvát közegeként nagymértékben maga is a reflexió tárgyaként tételeződött.

Felütésként a látogatót rögtön egy kikerülhetetlenül aktuális jelenséggel foglalkozó alkotás, Kiss Adrienn Mária Machine Impressions elnevezésű, a mesterséges intelligencia és az autonóm művészeti munka viszonyával foglalkozó négycsatornás animációt is magába foglaló installációja fogadta. A modernizmus hajnalától kezdve egyre inkább teret nyerő mechanikus képalkotó eljárások, élükön a fotográfiával, majd az ezt is túlszárnyaló filmmel, feltűnésük óta folyamatosan viszonyulásra késztetik a tradicionális, úgymond lassú médiumokkal dolgozó, és azok mellett kitartó művészeket illetve teoretikusokat. A részben a technikai kép által is kiváltott legitimációs válság nagymértékben meghatározta a 20. század művészetének alakulását. Művészet és gép kapcsolatának konfliktusossága, az alkotás elgépiesedésének kérdésköre különféle előjelekkel végigvonult a 20. század egészén, kezdve a szecesszióra erősen ható Ruskin és Morris által fémjelzett romantikus alapokon álló antikapitalista eszméktől, a futurizmus mámoros gépkultuszán, az absztrakt expresszionizmus pesszimista technikaellenességén, majd a modernizmust megingató Warhol ipari léptékű képtermelést folytató Factory-jén át egészen a legújabb technológiákkal minden további nélkül szimbiózisban élő újmédia-művészetig bezárólag. Az AI és a generatív képalkotási eljárások fejlődésével és fokozódó térnyerésével ez a topik nyilvánvalóan újabb fordulatot vett, és az erről való gondolkodás is ismét magasabb fordulatszámra kapcsolt. Kiállított munkájának létrehozása során Kiss olyasféle középutat, a kényszeres technofóbia és a modorosságot eredményező fantáziátlan techofília szélsőségeitől egyaránt tartózkodó, kooperatív viszonyt igyekezett megvalósítani, melyet a múlt század közepén Edgar Wind a fentebb említett kérdéskört szellemes módon körüljáró esszéjében (ugyan az AI-ről még mit sem sejtve) a gépek művészi használatának nevez. Kiss saját esztétikai elvárásainak szellemében (és saját festményeinek digitalizált formáját alapul szolgáltatva) lényegében végig felügyelete alatt tartotta a munkafolyamatot. A végeredmény tehát a tudatos alkotói szándéknak és a személytelen kalkulációnak a véletlenszerűség izgalmát sem mellőző látványos szintézise. 

Fotó: Simon Zsuzsanna (A Torula jóvoltából)

Nem sült el igazán jól a Christie’s imázsalakító kampánya

A bevezetőt olvasva talán lezáratlan vagy vitatható módon lezárt restitúciós ügyek juthatnak elsőként eszünkbe s az ilyen ügyek valóban a „kritikus” eladások jelentős részét teszik ki, de bőven vannak példák más területekről is. Rendszeresen olvashatunk például arról, hogy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országoknak a nagy árvervőházak székhelyein működő nagykövetségei igyekeznek megakadályozni egyes tárgyak elárverezését, melyek álláspontjuk szerint illegális úton kerültek hazájukból külföldre. Az árverőházak persze tudják, hogy ilyenkor kényes vizekre eveznek és mindent megtesznek azért, hogy, legalábbis jogi értelemben, bebiztosítsák magukat; a nagyobb házaknak külön proveniencia-kutatással, illetve restitúciós ügyekkel foglalkozó részlegei is vannak. Ezzel együtt is számos ügy terelődik jogi útra – váltakozó eredménnyel – és ezek morális értelemben akkor is felvethetnek kérdéseket, ha a perekben az árverőházak szemszögéből nézve kedvező döntések születnek.

Vannak jó tapasztalatok is: előfordul például, hogy olyan festményt kíván beadni egy árverésre valaki, amelyet keresnek egykori tulajdonosai, akiktől erőszakkal vették el a vészkorszakban és az érintett árverőház közvetítésével a mű sorsát megnyugtatóan rendező megállapodás jön létre a hajdani és a mostani tulajdonos között. A kölni Van Ham Auktionen közreműködésével például az elmúlt években több, valaha a neves műkereskedő, Jacques Goudstikker tulajdonát képező mű sorsát sikerült a felek megelégedésére rendezni.

Az ilyen, vitatott művek kezelésében tanúsított hozzáállás komoly hatással lehet egy-egy aukciósház imázsára – nem véletlen, hogy a házak nagy súlyt fektetnek annak demonstrálására, milyen körültekintően, alapos ismeretekkel felvértezve állnak ezekhez a kérdésekhez. A Christie’s például a vészkorszakban elrabolt műkincsek sorsának rendezését szabályozó ún. Washingtoni Alapelvek elfogadásának 25. évfordulója apropóján Reflecting on Restitution címmel egész évre szóló programsorozatot hirdetett, demonstrálandó, mennyire szívén viseli az érintett művek sorsát. A rendezvények sorát januárban egy, a párizsi Christie’s székházban rendezett kiállítás nyitotta meg, melyen egy francia kortárs művész, Raphaël Denis a vészkorszakban francia tulajdonosaiktól erőszakkal elvett műtárgyakat megidéző installációsorozatát mutatták be. A párizsi kiállítást tavasszal egy amszterdami kerekasztal követte, melyen Nina Siegal amerikai író-újságíró új könyvét mutatták be. A könyv a műkincsrablások történetét hét, részben náci tisztségviselők, részben hollandiai zsidó műgyűjtők naplóinak feldolgozásával követi nyomon. Hasonló rendezvényre került sor Bécsben is, ahol egy esettanulmány szerepelt a napirenden: Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréjának kalandos története, melyet 2015-ben a Hölgy aranyban című amerikai film is feldolgozott.

Nézzük meg! — Januško Klaudia kiállítása a Liget Galériában

Az Artportal Nézzük meg! című videó rovatának szerkesztői (Brückner János és Miklósvölgyi Zsolt) ezúttal Januško Klaudia Her body, Himself című önálló kiállítását keresték fel az idei év elején újranyitott Liget Galériában, ahol Molnár Veronikát, a galéria vezetőjével beszélgettek a tárlatról, az intézmény megújult profiljáról és jövőbeni terveiről.

Ma, vagyis július 28-án 19 órától Januško Klaudia Her Body, Himself című tárlatának záró eseményére kerül sor a Liget Galériában, ahol bemutatásra kerül a kiállítás anyagához kapcsolódó zine, amelynek szerzői Balkó Dorottya, Drozdik Orshi, Fajgerné Dudás Andrea és Tayler Patrick voltak. A finisszázsról bővebb információ itt olvasható.

⍙ Januško Klaudia: Her Body, Himself ⍙

Képzőművészeti díjat hirdetett meg a Konok-Hetey Alapítvány

A Konok-Hetey Alapítvány Konok Tamás festőművész és Hetey Katalin szobrászművész kezdeményezésére 2008-ban azzal a céllal jött létre, hogy gondozza a két alapító életművét, segítse a XX. századi és a kortárs művészet progresszív eredményeinek, kiemelkedő jelentőségű hazai és külföldi alkotóinak megismertetését, a kortárs művészet befogadását és megértését. A most alapított díjat ezentúl évente hirdetik meg, felváltva festő- és szobrászművészek részére. Idén olyan, 35. életévüket betöltött művészek pályázatát várják, akik geometrikus-konstruktív-konkrét festészettel foglalkoznak, és innovatív művekkel, új gondolatokkal, témákkal gazdagítják a képzőművészetnek ezt a területét. A beérkezett pályamunkákat értékelő zsűriben az alapítvány képviselői mellett egy alapítványon kívüli szakember is helyet kap. Az idei zsűri tagjai: Szipőcs Krisztina művészettörténész, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese; az alapítvány részéről N. Mészáros Júlia művészettörténész, alapító; Konok Marianne – Konok Tamás özvegye, Hetey Katalin halála utáni felesége; Juhász Anna irodalmár; Hegyeshalmi László képzőművész; Juhász László alapító és Molnár Ani galériavezető, a kuratórium elnöke.

Konok Tamás: Rythmes sèlectifs, 1988, akril, vászon, 110 x 110 cm, a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Szerencsés Gábor

A pályázatoknak tartalmazniuk kell szakmai önéletrajzot (tanulmányok, a legfontosabb önálló és csoportos kiállítások, díjak, művészeti tagságok, bibliográfia); az eddigi életművét összefoglaló, 2000-2500 karakter terjedelmű írást és egy saját munkákat tartalmazó portfóliót a művek adataival. A pályázati anyagot elektronikus formában az alapítvány e-mail címére (konokheteyartfoundation@gmail.com) várják szeptember 8-ig.

Új vezetők kerülnek 2025-ben a legnagyobb bécsi múzeumok élére

Szinte egyidejűleg látott Bécsben napvilágot az a két közlemény, melyek szerint a jövő év végén távozik funkciójából Sabine Haag, a Kunsthistorisches Museum (KHM) és Klaus Albrecht Schröder, az Albertina első számú vezetője. Mindketten a szakma veteránjai; a jövőre 62 éves Haag 15, míg a távozásakor 69 éves Schröder 25 (!) év után int majd búcsút az általa vezetett intézménynek. A funkcióik betöltésére kiírt pályázatokat mindkét esetben külföldi múzeumi vezetők nyerték meg, ám egyikük sem számít Bécsben ismeretlennek.

Sabine Haag sorsa Bécs legnagyobb művészeti múzeumának élén némileg szokatlanul alakult; mandátuma a mostanit megelőzően 2019-ben járt le utoljára; a posztjára azt megelőzően, 2017-ben kiírt pályázatot azonban nem ő nyerte meg, hanem Eike Schmidt, aki akkor már két éve a firenzei Uffizi első külföldi igazgatójaként tevékenykedett. Schmidt váltási terve meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki: sokan azzal vádolták – Olaszországban is, ahol a szakma és a közvélemény egy része rossz néven vette egy külföldi vezető kinevezését –, hogy ő eleve a Kunsthistorisches Museumot szemelte ki magának és csak ugródeszkának kellett neki az Uffizi, míg mások szerint – és valószínűleg ez a vélekedés áll közelebb az igazsághoz – döntését az olaszországi kormányváltás motiválta; attól tartott, hogy a külföldi múzeumi vezetők kinevezésére rossz szemmel tekintő jobboldali kormány rövid úton meg akar majd szabadulni tőle. Haag tehát egy ideig abban a tudatban vezette a múzeumot, hogy azt hamarosan el kell hagynia, Schmidt pedig nem fukarkodott a kritikával; szerinte a múzeum késésben volt a digitalizáció terén és nem tudta azt a helyet elfoglalni a nemzetközi múzeumi színtéren, ami gyűjteményeinek gazdagsága alapján indokolt lenne. Később viszont, amikor kiderült, hogy Olaszországban sem eszik olyan forrón a kását, Schmidt meggondolta magát és úgy döntött, hogy marad Firenzében. (Lehet, hogy ezt  a döntését most meg fogja bánni, mert az országnak újra jobboldali kormánya van, mely ugyan nem akar azonnal szerződést bontani a külföldi múzeumigazgatókkal, de „szolgálati idejüket” két ciklusra akarja korlátozni, ami Schmidt és a többi, a 2015-ös nyitáskor kinevezett külföldi vezető esetében ez év végén jár majd le. Végleges döntés azonban egyelőre még nem született az ügyben.)

Sabine Haag, forrás: Wikimedia Commons

Visszaesett a nemzetközi aukciós piac forgalma az első félévben

Az ArtTactic néhány napja nyilvánosságra hozott első félévi számai nem az aukciós piac teljes forgalmát, hanem csak három vezető nemzetközi árverőház – a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips – adatait mutatják. A globális forgalmi adatok teljes körű összesítése hosszabb időt vesz igénybe, ezért ezek rendszerint csak éves szinten hozzáférhetőek, de mivel a „három nagy” a teljes aukciós forgalom közel kétharmadát generálja (korábban részesedésük ennél is nagyobb volt), elég megbízható képet adnak a piac egészének tendenciáiról. A nyugati világ többi aukciósháza túl kicsi piaci részesedéssel rendelkezik ahhoz, hogy érdemben módosítson a „nagyok” számaiból kibontakozó trendeken; erre legfeljebb az évről évre az átlagosnál jóval nagyobb ingadozást produkáló kínai házak lehetnek képesek, ám ők is csak korlátozottan, hiszen az ottani piac bizonytalanságai részben már a „nagyok” adataiba is beépülnek, tekintve, hogy a Christie’s és a Sotheby’s forgalmában Kína komoly szerepet játszik.

A Sotheby’s, a Christie’s és a Phillips 2023. I. félévi forgalma (USD), © ArtTactic

A három ház együttesen 5,8 milliárd dolláros forgalmat produkált az első félévben – 18,2%-kal kevesebbet, mint egy évvel korábban.  Ez viszonylag jelentős visszaesés, de, mint ahogy az az ArtTactic által összeállított grafikonon jól látszik, a hasonló nagyságrendű változások – akár pozitív, akár negatív irányban – a korábbi években is rendszeresek voltak. A műtárgypiac mindig is érzékenyen reagált a világban végbemenő folyamatokra, márpedig az utóbbi évek bővelkedtek a nem ritkán drámai mértékű, részben váratlan, részben előre megjósolt változásokban, így az említett közel 20%-os visszaesés nem lepte meg a megfigyelőket, inkább megerősítette előzetes várakozásaikat. Az 5,8 milliárd dolláros összforgalomból a legnagyobb szeletet 2,76 milliárddal a Sotheby’s hasította ki magának, visszaszerezve ezzel az első helyet legnagyobb riválisától. A Christie’s egyrészt azzal vigasztalhatja magát, hogy elmaradása a 24%-os visszaesés ellenére is alig több 100 millió dollárnál – ennyit akár egyetlen csúcsmű is megérhet –, másrészt pedig azzal, hogy náluk tavaly is a második félév volt az erősebb. Igaz, ebben akkor meghatározó szerepet játszott egyetlen magángyűjtemény, Paul G. Allen kollekciójának piacra kerülése, ami jóval több mint másfél milliárd dollárral dobta meg a cég forgalmát; hasonló „trófeára” ebben az esztendőben nincs kilátás. A két megaház forgalma mellett valósággal eltörpül a Phillips 396 milliója. Százalékosan ez utóbbi ház szenvedte el – az előző év kiugró teljesítménye után – a legnagyobb visszaesést, míg a relatíve legjobb teljesítményt a Sotheby’s könyvelhette el. A nagy házak a nyilvánosságnak szóló kommunikációjukban persze igyekeznek a pozitívumokat előtérbe helyezni; a százalékos visszaesést mutató számok nem az első sorokban szerepelnek közleményeikben. Inkább a következőkre hívták fel a figyelmet:

A közvetlen tapasztalat mint hiányvonatkozás — az MKE Doktori Iskola hallgatóinak kiállítása

A társadalomkritika visszahúzódása

Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a nyugati filozófia történetében inkább kivétel, semmint szabály a tapasztalaton alapuló elméletek kidolgozása. Ha volt is erre tett átfogó kísérlet, azt többnyire kiszorította a tudomány autoritása vagy az idealista düh tüntette fel alacsonyabb rendűnek, esetleg az idő vasfoga hiteltelenítette. A létbizonytalanság általánossá válásával a társadalomkritika óvatosabbá vált, hatóköre miniatürizálódott. Ehhez hozzáadódtak a koronavírus válság zord évei, melynek során az össztársadalmi cselekvési stratégiákat különböző hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el, a szolidaritás alakzatait pedig kemény szankciókkal sújtották. A társadalmi felelősségvállalás szószólói többnyire elhallgattak, dolgozóasztalaik védőbástyái mögé húzódtak vagy a könyvtárak hűvösében kerestek menedéket a valóság elől. 

Egy renitens

A művészet dolga — Interjú Erdődi Katalinnal, a következő prágai Matter of Art biennálé társkurátorával

Ahogy arról nemrégiben az OFF-Biennálé Budapest által május végén szervezett THE SEASON OF DARKNESS: Being Civil in an Uncivil Society című nemzetközi szimpóziumról szóló beszámolónkban már írtuk, a rendezvény egyik fő célkitűzése volt, hogy a tavalyi Documenta 15 tanulságait a regionális kooperációk szintjén is továbbgondolja. Ennek szellemében az egyik panel arra kereste a választ, hogy miképpen lehetne a lumbung, vagyis a legutóbbi Documenta megvalósításában résztvevő, különféle művészeti és civil kollektívákból, kurátorokból, alkotókból álló közösségi modell szellemiségét az East Europe Biennale Alliance (EEBA) keretében folytatni. Ennek a beszélgetésnek a résztvevői az EEBA tagjai, Tereza Stejskalová és Veronika Janatková (Biennale Matter of Art Prague), Bartosz Frąckowiak (Biennale Warszawa), Serge Klymko (Kyiv Biennial), Laima Ruduša (Survival Kit Festival, Riga) és Szakács Eszter (OFF-Biennálé Budapest) voltak, a kerekasztalt pedig Erdődi Katalin moderálta, aki — ahogy az már tavaly november óta nyilvános, Aleksei Borisionokkal együtt — a jövő ilyenkor, vagyis 2024 nyarán nyíló harmadik prágai Matter of Art biennálé társkurátora lesz.

Aleksei Borisionok és Erdődi Katalin, a 2024-es prágai Matter of Art biennálé kurátorai (Forrás: Biennale Matter of Art)

Ennek apropóján megkerestük Erdődi Katalint, hogy a biennálé kurátori pozíciójáról szóló döntés előzményeiről, annak folyamatáról és szakmai hátteréről kérdezzük. A tavaly ősszel megrendezett második prágai Matter of Art biennálén az Artportal Nézzük meg! című, idén nyáron teljes gőzzel elstartoló videórovatának szerkesztői (Miklósvölgyi Zsolt és Brückner János) is jelen voltak, hogy — a tavalyi Documentáról szóló videós beszámolók mellett — a rovat karakterének és műsorstruktúrájának kikísérletezése céljából a helyszínen forgassanak. Ezért a mostani cikket és villáminterjút az általuk készített felvételekből összevágott videós anyagok kísérik.

Let the Jinx shine — Esztétikai erő és kritikai potenciál az ‘Arcane’ c. sorozat világában

„Akarsz egy slukknyi snowcrash-t?”[1]

Aki végigtekint az utóbbi évek mozgóképes videójáték-adaptációinak felhozatalán, érdekes tendenciát vélhet felfedezni. Sem a Need for Speed (2014), sem az Assassin’s Creed (2016), de még a Warcraft (2016) vagy a Mortal Kombat (2021) sem volt képes művészetileg is értékes módon adaptálni a játékok univerzumában rejlő lehetőségeket, valamint reflektálni az eredeti művek mediális adottságaira vagy a játékélmények kultikus hangulataira. Míg a mozifilmek egylőre nem igazán voltak képesek maradandó élménnyel gazdagítani a számítógépes játékok transzmediális világépítkezését, addig egészen más a helyzet a sorozatok területén. Itt több olyan alkotással is találkozhatunk amely, ha nem is vitathatatlan módon ugyan, de jogosan részesült a kritikusok és a nézők elismerésében. Élőszereplős példa lehet erre a The Witcher (2019), továbbá az animációs sorozatok területén egyértelműen a játék kiemelkedő adaptációja volt a Cyberpunk: Edgerunners (2022). Amivel azonban most részletesebben foglalkozni fogok, az véleményem szerint formai minőségét, valamint esztétikai és tartalmi jelentőségét tekintve is bőven túlszárnyalja az említett példákat. Ez a 2021-ben debütáló, a League of Legends számítógépes játék univerzumában játszódó és annak néhány fontosabb karakterét feldolgozó animációs sorozat, az Arcane.[2]

Az eredeti játékot fejlesztő és kiadó, valamint a sorozat készítését is szorosan felügyelő Riot Games már a kezdetektől fogva roppant tudatosan szövögette a League is Legends transzmediális univerzumát. Rengeteg különböző formátumú kiegészítő tartalom, történet, információtöredék és vizuális elem segíti a felhasználókat minél jobban eligazodni és persze bevonódni a játék világába. A sorozat első évada alapján kijelenthetjük, hogy ezt a szinte már gyanúsan tudatos és immerzív építkezést egy egészen kifinomult esztétikai érzékenység is kiegészíti a készítők részéről. Az Arcane átfogó esztétikáját tekintve jó érzékkel tapintott rá arra a „poszthumán neogótikus”[3] tendenciára, amely egy meghatározó — talán már nem is annyira marginális — áramlata a kortárs képzőművészetnek[4] és vizuális kultúrának, de rizomatikus előzményei és leágazásai ugyanúgy felfedezhetők a filmművészet (New French Extremity), az irodalom (New Weird) és a filozófia (különböző spekulatív-realista irányzatok) területén is. Ahogy azt Molnár Judit Lillát vonatkozó tanulmányában is megfogalmazza:

Beszámoló a megújult Nagyvárad tér metróállomásról, Budapest leglátogatottabb kiállítóteréről

A hivatalos projektátadó eseményen túl május 26-án, péntek éjjel 23:59-kor került megrendezésre egy szűkebb körű, a megálló építészeti és képzőművészeti értékeit ünneplő esemény is, DJ-vel, beszélgetéssel és pezsgővel. Kevésszer nyílik lehetősége az embernek üzemidőn kívül tartózkodni egy metróállomáson, így a rendhagyó időpont miatt már önmagában különlegesnek ígérkezett az esemény. A Nagyvárad téri metrómegálló a városi utazás és a várakozás egyik tipikus tere, amely — Marc Augé francia antropológus fogalmával élve — alapvetően egy nem-hely, ám ezúttal rövid időre kiállítótérré alakult, lehetőséget adva a zavartalan szemlélődésre.

A metróvonal arculatának történeti hátteréről, illetve az új megállóról mélyrehatóan olvashatunk az Építészfórumon; itt kifejezetten a szóban forgó állomással foglalkozunk. A Nagyvárad tér metróállomás építészeti tervezője Brückner Dóra, a képzőművészeti részért Brückner János felel, a nagy méretű lámpapalástokért Bojti Márton, az ülőbútorokért pedig Nagy-Mihály Márk (VPI Beton); az építészeti koncepció hívószavai a metszet / feltárás / betekintés. A M3-as metróvonal korszerűsítésének fontos eleme a teljes akadálymentesítés: a mozgólépcsők mellett kényelmes méretű lifttel ereszkedhetünk le a mélybe.

Fotó: Brückner János