Artportal – Oldal 5 – MAGaZin

Best WordPress Hosting

“Szenzációs semmi” — Interjú Pintér Gábor festőművésszel

Közzétette 2023-06-30 szerző feed

ArtPortal: A Hurrikán Press és a Longtermhandstand közreműködésében nemrégiben elkészült kiadványod kizárólag a rajzaidra fókuszál. Milyen szerepe van a rajzolásnak a művészeti praxisodban, milyen viszonyban állnak a rajzaid az olajfestményeiddel?

Pintér Gábor: Mindig is inkább rajzolós típus voltam. A festést komolyabban csak a Képzőművészeti Egyetemen kezdtem el, ott alakítottam ki egy olyan festői megközelítést vagy technikát, ami rajzosabb, vonalszerű gesztusokból épül fel. Több sketchbookot használok, de nem feltétlenül vázlatolás céljából, persze születnek így néha vázlatok is. Általában ha bármilyen ötletem támad, azt lerajzolom, még akkor is, ha éppen abból a rajzból soha nem lesz festmény. Tehát kicsit naplóként is működnek ezek a rajzfüzetek. Teljesen máshogy állok neki egy rajznak, mint egy festménynek, mert egészen más gondolkodást igényel. Ha egy rajzot próbálok átültetni egy festménybe, akkor számos nehézség szokott felmerülni és nem mindig sikerül. Szóval a rajzaim viszonylag függetlenek a festményeimtől.

Fotó: Wéber Áron (A Longtermhandstand Galéria jóvoltából)

Share Tweet Post Pin It!

We are the black hole that makes the sun glow—On the works of Chang Li-Ren 張立人 (Part 2)

Közzétette 2023-06-29 szerző feed

The world is that what you fight for.

As an island, the history of Taiwan is complex and multifaceted, shaped by centuries of migration, colonization, and political upheaval. Taiwan’s indigenous peoples, who are thought to have inhabited the island for thousands of years, were gradually displaced by waves of immigrants from China and other parts of Asia. The island was colonized by the Dutch in the 17th century, and later came under the control of the Qing dynasty in the 19th century.

After World War II, Taiwan was returned to Chinese control, but the country soon found itself embroiled in a civil war between the nationalist forces of the Kuomintang (KMT) and the communist forces of the Chinese Communist Party (CCP). In 1949, the KMT were defeated by the CCP and retreated to Taiwan, which they declared to be the seat of the Republic of China (ROC).

Share Tweet Post Pin It!

”Most kezdtem el rappelni a digitális alapra” – Interjú Góth Martin képzőművésszel

Közzétette 2023-06-28 szerző feed

ArtPortal: A generációd művészete kapcsán előszeretettel szokás hivatkozni az alkotásokban olykor felületkitöltő funkcióval is bíró, a gyermekkor vizualitását visszatükröző elemek hangsúlyos szerepére. Neked mi volt az, amit gyerekkorodból ilyen szempontból alapvetőnek, meghatározónak tartasz?

Góth Martin: Talán apukám Nokia 3310-es telefonja. De nyílván meghatározó élmény volt a kereskedelmi TV csatornák kínálata is. Viszont ha a művészetre gondolok, akkor a legelső emlékem egy Csontváry-kép volt egy képzőművészeti albumban, egy fekete-fehér repró a Magányos cédrusról. Akkor még nagyon furcsának találtam, hogy miért csinál valaki ilyet, de ezt még nem kötöttem egyelőre össze a rajzolással, vagy azzal, hogy én magam létrehozzak valamit. Inkább csak egy fura érzésem támadt tőle. Tudtam, hogy ez más, mint amit mondjuk a Cartoon Network-ön nézek. Vagy más, mint a televízióban látott egyéb mesék és illusztrációik (pl.: Pokémon tazok), illetve azok a másolatok, amiket ezekről ösztönösen négyzetrácsos füzetekbe rajzoltam.

Fotó: Bíró Dávid

Share Tweet Post Pin It!

A kelepcék és az interpretáció kattogása — Trapp Dominika kiállítása a Kisterem Galériában

Közzétette 2023-06-26 szerző feed

„Ne vesszünk össze azon, hogy a természet gonosz-e” – idézhetném egy Hacsek és Sajó-jelenetből, amit Werner Herzog írt. De nem írt ilyet, és ez nem baj. Viszont „a táj ágenciája”, ami Trapp Dominika „Gyűrűként zárul valami elevenre” című kiállításának leírásában szerepel, akár Herzog világát is felidézheti. A táj vagy a természet ágenciájában mindkettejüknél van valami nyomasztóan kiismerhetetlen. Vagy akár ijesztő: Herzog például az esőerdő élővilágának hangjait egy megállni képtelen vonat vészfékezésének zajához hasonlítja Dereng a világ című regényében. A természet tehetetlen saját (?) erőivel szemben? Ha Trapp képeit nézzük, nem magától értetődő az sem, milyen erőt, entitást lehetne itt gonosznak nevezni. Talán mert megnevezni ebben az esetben annyit tenne, mint vád alá helyezni. Trapp inkább vizsgálódásra, kísérletezésre tart igényt, nem a – Krasznahorkai László Sátántangójának szavával élve – „szárazon pattogó ítéletre”, amit ő hozna meg. Inkább az ítélet eltérítése zajlik (ha az ágencia után a kiállítás felvezetőjének egy másik kulcsszavára hivatkozom). Szinte folyton. Az viszont egyértelmű, hogy a gonosz már úton van, sőt, itt járt. Illetve el se kotródott, esetleg az alvilági akaratra is vonatkozhat az egyik kép sarkában olvasható felirat: „fajtameghatározásra méltatlan”. Vagy ez a fordulat inkább egy fészekszerű lényre utal? Fészkelődés, sarjadás, fonódás, fonnyadás, csavarodás, borzolódás, feszülés, csüngés, fityegés jellemző mindarra, amit Trappnál látunk.

Fotó: Regős Benedek (A Kisterem Galéria jóvoltából)

A halott fák részletei, persze, nem biztos, hogy igényt tartanak arra, hogy a természet képviselőiként gondoljunk rájuk, ez mégis megtörténik. Ahogy az is, hogy az erőszak utóízét érezzük. Nyomok közvetítik a kegyetlenséget. A látvány logikus, mint egy cserbenhagyásos gázolás, de itt az aljasságnak inkább kúszó, nem száguldó karaktere van. Hogy kihez-mihez kössük, pontosan nem tudjuk, de ezzel összhangba hozható, hogy rengeteg összeköttetéssel találkozunk a zománcfestékkel, krétafestékkel és tussal készült képeken, átvitt értelemben és szó szerint is. Bonyolultabb frizurákkal és hevenyészettekkel. Hovatartozásuk határozott megjelölése hiányzik, ahogy az egyértelműsítés W. G. Sebald versében is csak látszólagos (ford. Szijj Ferenc):

Share Tweet Post Pin It!

„A nagyon halkan lényeget mondó kép” mestere – Elhunyt Gáyor Tibor

Közzétette 2023-06-22 szerző feed

„Hogy az ember magára találjon, hogy művészeti képességét optimálisan fejthesse ki, célszerű egy behatárolt témát feldolgozásra kiválasztani, a munkához pedig ismét egy (majdnem) behatárolt módszerrel kezdeni, lehetőleg olyannal, amely általános érvényű és a szabályai egyértelműek. Bizonyos aszkézissel könnyebb a lényegre találni, mint a teljes szabadság kiélni akarásával – bár arról a lehetőségről sose mondjunk le.”[1]

Ez a tanúságtétel, „hitvallás”, melyet Gáyor Tibor egy 1993-as interjúban fogalmazott meg, a Magyarország Érdemes Művésze díjjal is kitüntetett építész, festő és grafikus egész életművének magyarázataként is értelmezhető. Érett korszakában, a geometrikus művészet hazai hagyományainak kései folytatójaként, a konstruktivizmushoz közel álló konkrét művészet felé fordult minden érdeklődésével és „kialakított egy számára értelmes és szabad mozgást engedő világot, amelyben azóta is biztonságban érzi magát, lévén szuverén ura.”[2]

Gáyor Tibor: Tektonika, 2018, Vintage Galéria, fotó: Biró Dávid (A Vintage Galéria jóvoltából)

Share Tweet Post Pin It!

A Sátor – összművészeti esemény most pénteken

Közzétette 2023-06-22 szerző feed

Az esemény több diszciplína – így például statikus művészeti installáció, performansz, közösségi rítus és zene – segítségével hivatott átsegíteni a Napot az éjjeli égbolton. Ezen az éjjelen a rontó erők, a betegségek, a szomorúság elvesztik hatalmukat, és helyükbe a tisztulás, megújulás, az öröm és a remény lép. Az esemény célja, hogy az ünnep aktualizálásával és a meghívott művészek közreműködésével – a magyar és a régiós kortárs művészeti szcéna helyzetére reflektálva, azt megsegítve és meggyógyítva – egy új, jövőbe mutató tradíciót hozzon létre.

A Useless Galeri kurátori koncepciója egy olyan szabadtéri kiállítás, ahol a művek sátrak tereiben jelennek meg. A sátor egyszerre szimbolizálja az önrendelkezést, a szabad művészet gyakorlását, de egyúttal utal a konvenciókkal és intézményekkel szembeni függetlenségre is. Tere egyszerre nyitott és zárt, szilárd és rugalmas, falai éppúgy képesek elválasztani a külvilágtól, ugyanakkor vékony rétegei világok összekötésére is alkalmasak. Efemer jellege miatt tehát nem mindegy, hogy éppen kint vagy bent vagyunk épp. A sátor arra is teret ad, hogy közösen képzeljük el és építsük fel saját, gyakran törékenynek tűnő struktúránkat, amely mégis képes otthont adni különböző gondolatoknak egy olyan világban, ahol a nyilvános tér már nem mindig áll rendelkezésre.

Az installációk és a performanszok önállóan és együttműködések sorozata mentén jönnek létre; egyszerre élesztenek fel valamiféle ritualitást, de közben szólnak kritikusan az egyre kevesebb mozgásteret biztosító jelenről is. Az installatív művészeti intervenciók mellett különös fókusz kerül azokra a performatív aktusokra is, amik lehetővé teszik a nézők bevonását és a közösségteremtést, ugyanakkor efemer jellegükből adódóan a pillanatnyi történések jelentőségét is nyomatékosítják.

Share Tweet Post Pin It!

A tér művészete, a művészet tere – az alsó-ausztriai Kunstraum Buchbergben jártunk

Közzétette 2023-06-21 szerző feed

Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)

A Kunstraum Buchbergnek helyet adó Buchberg am Kamp-i kastély Alsó-Ausztriában. Fotó: Archiv Kunstraum Buchberg

A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.

Share Tweet Post Pin It!

We are the black hole that makes the sun glow – On the works of Chang Li-Ren 張立人 (Part 1)

Közzétette 2023-06-20 szerző feed

Chi-Wen Gallery is a contemporary art gallery located in a townhouse in Taipei that showcases contemporary art. The gallery has been operating since 2004 and is known for its particular emphasis on new media and experimental art forms. It has presented works by both established and emerging artists and hosted a variety of exhibitions, performances and events. Since 2018 it is also the base of Chi-Wen Productions, an organisation dedicated to produce and document artist film, video and performance with a special focus on works dealing with political issues and subaltern communities. Most notably, they produced A Dream of Wholeness in Parts in 2021 and If I had the words to tell you we wouldn’t be here now in 2019 – both written and directed by Sin Wai Kin formerly known as Victoria Sin. Chi-Wen Gallery also participates in international art fairs such as Art Basel Hong Kong, Loop Barcelona or Frieze New York and has a presence in the global contemporary art scene.

Chang Li-Ren is an artist from Taiwan who graduated from the Graduate Institute of Plastic Arts at Tainan National University of the Arts. His body of work mainly consists of video installations, conceptual art and animations created using a unique form of story-telling using virtual worlds between imagination and reality. He also works in the gaming industry.

Chang’s work has already been featured at Chi-Wen before in Migratory Birds, Sea Breeze, Phonograph (fall 2020). He showed a collaborative project with artists Yuan Cheng and Lanxin Rui titled FM 100.8. This piece was dealing with their individual relationships to Taiwanese national narratives and the histories that precede them. Earlier that year, Chang Li-Ren showed at the gallery’s exhibition Every Man is an Artist. This show, bearing the subtitle Talking About Artists’ Social Engagement was inspired by Joseph Beuys’s notion of “Social Sculpture”, an idea for a future in which every living person becomes an active agent in shaping their social environment.

Share Tweet Post Pin It!

Aratás és kalákázás – Beszámoló az OFF-Biennálé Budapest nemzetközi szimpóziumáról

Közzétette 2023-06-19 szerző feed

Az esemény célkitűzése, hogy egyszerre reflektáljon az OFF-Biennálé tavalyi Documenta 15 részvételére, annak tanulságait pedig beültesse a magyarországi és kelet-európai közegbe. E feladat összetettsége pedig már a felsorakoztatott előadók szerteágazó témáin is megmutatkozott. De az esemény egyfajta szüretként is felfogható, ahol a résztvevők a megelőző év projektjeit követő tanulságokat betakarítva a termény sorsáról, elosztásáról és felhasználásáról döntenek. De a közös emésztés metaforája is többször felmerült az eseményen, ami voltaképp egy olyan természetes folyamat, amely egy szervezet vagy test további működését teszi lehetővé. Ez a szervezet jelen esetben lehet szűkebb kontextusban az OFF-Biennálé, tágabban pedig az East Europe Biennale Alliance (EEBA), vagy bármely más nemzetközi művészeti szerveződés is. Ennek eredményeként a felsorakozó problémák és a résztvevők rendkívül változatos összképet mutattak. Az OFF-Biennálé csapata már korábban is szervezett egy bemutatót, illetve élénk vitákkal kísért beszélgetést is a Documenta 15 kapcsán. A kurátori társulás mindent összevetve itthon és a nemzetközi színtéren is egyaránt sikeres. Utóbbi ékes példája a nemrégiben bejelentett hír, miszerint az OFF-Biennálé csapatát idén a rangos német Goethe-éremmel tüntették ki.

Fotó: Kristóf Balázs, © OFF-Biennále Budapest Archívum

Az első nap kerekasztal-beszélgetéseinek felhangját alapvetően a nemzetközi kapcsolatok és hálózatok működése határozta meg. Az első kerekasztal fő témája az OFF és a Documentához tartozó csoportosulások kapcsolata volt. A beszélgetés Székely Katalin és Lázár Eszter (OFF-Biennálé), Farid Rakun (ruangrupa), valamint Matthias Einhoff (Z/KU Berlin) vettek részt, a panelt pedig Petrányi Luca kurátor moderálta. A Documentát a résztvevők három különböző részre osztva közelítették meg: az első az előkészületek, a második a megnyitó utáni, a harmadik pedig a zárást követő időszak voltak. Az egybegyűltek látszólag mind egyetértettek abban, hogy a számos nehezítő tényezőtől eltekintve (pl. lezárások, idő- és erőforrás hiánya) a történtek pozitívan értékelhetőek. Matthias Einhoff kiemelte, hogy a média kevésbé tudott mit kezdeni a tavalyi Documentával, ugyanakkor örömmel fogadta a különböző közösségekkel kialakított kapcsolatokat és sikeres kommunikációt. Az OFF-Biennálét képviselő Lázár Eszter és Székely Katalin arról beszéltek, hogy számos ismerettel és tudással gazdagodtak, attól függetlenül is, hogy a tudásmegosztás olykor talán egy kicsit egyoldalú volt. Matthias Einhoff kitért arra is, hogy a kritika és a média negatív reakcióitól függetlenül a berlini és német művészeti közeget „megihlette” az az ökoszisztéma vagy kísérleti infrastruktúra, ami a lumbung, vagyis a Documenta 15 előkészítésében résztvevő csoportokból, kurátorokból, a kiállító művészekből álló közösség keretében kialakult, még annak ellenére is, hogy nem voltak felkészülve erre a mennyiségű alkotóra és résztvevő partnerre. Farid Rakun, az idei főkurátor indonéz ruangrupa kollektíva tagja is kihangsúlyozta, hogy méretbeli problémák miatt a koncepció sokszor nehezen működött a Documenta grandiózus színpadán. Mind a ruangrupa, mind a többi résztvevő egyetértett abban, hogy az elkövetkező időszak a tanulságok levonásáról és a reflexiókról fog szólni. Ennek következtében a szerveződés jövőjét illető munka, vagyis a lumbung interlokál további sorsának kérdése későbbre tolódik. Petrányi Luca megjegyezte, hogy ez az elgondolás, amivel a lumbung közösség a Documenta 15 után is tovább tud élni, valószínű az egyes tagok erőbefektetésén és felelősségén fog múlni, a folytatás pedig több szinten is megvalósulhat majd, akár a lumbungtól függetlenül is.

Share Tweet Post Pin It!

Idén is lesz Under500 fesztivál az Artus Stúdióban

Közzétette 2023-06-14 szerző feed

Az U500 egy állásfoglalás a független kultúra mellett. Olyan vállaltan kis formátumú, baráti-szakmai esemény, ami nem felülről szerveződik és nem tesz különbséget a résztvevők között. A szakma ismert alkotói, pályakezdő művészek és underground csoportok egymás mellett szerepelnek. Az U500 a hazai kortárstánc közegből nőtte ki magát, de a szervezők a kezdetektől arra törekednek, hogy a műfajközi átjárásokban és határátlépésekben rejlő potenciált hangsúlyozzák. Az elektronikus zene, a performansz, a színház és a vizuális művészetek szintén részét képezik a programnak.

Az U500 célja évről-évre, hogy erősítse a fesztivált életre hívó közösség egymást támogató, horizontális működésmódját, szövetségeket keressen, és hogy megnyissa mindezt a közönség felé is ezen a júniusi hétvégén. A két nap alatt premierek, work-in-progress produkciók és már bemutatott előadások mellett, a tavalyi évhez hasonlóan, a galériában képzőművészeti kiállítás lesz, és mindkét napot zenei fellépők zárják.

Molnár Csaba: How to become an artist

Share Tweet Post Pin It!

Mit kezdjen egy múzeum a hamisítványokkal?

Közzétette 2023-06-12 szerző feed

Lehet szépíteni a dolgot, de az még sosem vált dicsőségére egy múzeumnak, ha kiderült, hogy falain hamis festmények vagy grafikák függtek, posztamensein hamis szobrok álltak. Ez még akkor is kellemetlen, ha a múzeumba letétként került vagy időszaki kiállításra kölcsönzött alkotás eredetisége kérdőjeleződik meg, s még inkább kínos, ha ez az intézmény törzsanyagába tartozó művel – vagy művekkel – történik meg. Ennélfogva a hamisítványnak bizonyult munkákat többnyire csendben eltávolítják és elsüllyesztik a raktárak mélyén. Persze, ezt nem mindig lehet csendben megtenni; amikor egy-egy kiállításon szereplő munkák mindegyikére vagy legalábbis többségére a gyanú árnyéka vetül, akkor a nyilvános botrányt nem lehet elkerülni. De ezek speciális esetek; ilyenkor többnyire valaki vagy valakik által tudottan hamis művek egy-egy életműbe való beemelésére irányuló szándékról van szó, melynek megvalósítása nem is képzelhető el az érintett intézmények vezetőinek vagy legalábbis az adott kiállítás előkészítésébe bevont munkatársainak tudatos közreműködése, vagy legjobb esetben is bűnös felelőtlensége nélkül. Azt hihetnénk, hogy ilyesmi legfeljebb „a világ szemétől távol”, eldugott kis múzeumokban fordul elő, azonban sajnos nem így van: alig múlik el év, amikor ne jönnének hírek komoly intézmények egy-egy kiállításának váratlan, idő előtti bezárásáról, majd múzeumi vezetők gyors lemondásáról, miután kiderül, hogy az érintett tárlatokon kiállított művek többsége hamis volt. Néhány konkrét példát is említünk az utóbbi évekből, jelezve, hogy jó nevű intézmények is beleeshetnek ebbe a csapdába, és a felvizezni szándékozott életművek létrehozói között ott vannak a művészettörténet legnagyobbjai is. 2017-ben a genovai Palazzo Ducale Modigliani-kiállításának számos tételéről derült ki, hogy hamisak; egy évvel később a Genti Szépművészeti Múzeum egy magángyűjteményre építő orosz avantgárd kiállításának legtöbb darabjáról, köztük Kazimir Malevics, Pavel Filonov, Alexandra Exter munkáiról bizonyosodott be, hogy hamisítványok; a ljubljanai Szlovén Nemzeti Múzeumban egy nappal a megnyitó előtt fújták le tavaly egy neves műgyűjtő család hamisítványokkal teletűzdelt kollekciójának bemutatását és ugyancsak tavaly a floridai Orlando Museum of Art teljes vezetése lemondásra kényszerült, miután kiderült, hogy szenzációként beharangozott Basquiat-tárlatukon is több volt a hamisítvány, mint az eredeti festmény.

Enteriőr a Genti Szépművészeti Múzeum 2018-as orosz avantgárd kiállításáról. A Genti Szépművészeti Múzeum jóvoltából

Az utóbbi évek hamisítási ügyeinek ha nem is a legnagyobb, de talán leglátványosabb múzeumi áldozata Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Gyűjteménye volt Düsseldorfban, mely annyira megörült egy Malevics-festménynek, mely számos más munkával együtt egy alapítvány ajándékaként 2014-ben került a tulajdonába, hogy annak motívumára építette új logóját is. Amikor a múzeum később alaposabb vizsgálatoknak vetette alá az 1915 körülre datált festményt, kiderült, hogy az évtizedekkel később, a 70-es évek első felében készült.

Share Tweet Post Pin It!

Reveláció – Művészi újrajátszás a MODEM-ben

Közzétette 2023-06-08 szerző feed

Nem akarok a saját századomban élni – „visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova akarok.” Pongrácz István gróf, Mikszáth Beszterce ostroma című regényének múltba vágyó főhőse jelenti ki az idézett mondatokat. S így is tesz: XIX. századi életét XVII. századi módon igyekszik megformálni, nedeci várát korhűen átalakítva, múltidéző hadijátékokat rendezve. Pongrátz ekképpen próbálja visszatekerni a történelem kerekét, azért, hogy önmagát és saját kis világát teljesen leválaszthassa a valóságtól, kivonhassa a lineáris idő törvényei alól, s létrehozzon egy, a körülvevő világból kimetszett helyet, ahol valamiféle statikus-ciklikus időben lehet élni. Ám mégsem képes élő kapcsolatot teremteni a múlttal.[1]

Fotó: Vigh Levente

Pongrátz gróf vágyott történelmi világa és tényleges jelene közötti távolság áthidalására tett (sikertelen) kísérlete emlékeztet a „reenactment” fogalmát először alkalmazó Robin G. Collingwood (1889–1943) modelljére. Az angol filozófus és történész a már posztumusz megjelent The Idea of History (1946) című könyvében úgy vélte, hogy „a jelen és a múlt közötti szakadékot nemcsak a jelenbeli gondolkodásnak az a képessége hidalja át, hogy a múltra gondolhat, hanem a múltbeli gondolkodásnak az a képessége is, hogy feltámadhat a jelenben”. Szerinte a sajátunkként játszhatók újra (re-enact) a múltbéli gondolatok és cselekedetek a jelenben.[2] Ennek az eszménynek a jegyében törekszik a lehető legnagyobb hitelességre a Collingwood nyomában járó, radikálisan historista történetelméleti felfogás és történészi gyakorlat. Szintén a korhű rekonstrukció megvalósíthatóságát remélik az egykori csatákat újrajátszó, nagyszabású élőszereplős rendezvények, a historical reenactment projektek, valamint a szabadtéri múzeumok letűnt életmódokat színre vivő living history bemutatói. Mindezeknek a múltrekonstrukcióknak az az ideája, hogy elérhető az „autentikusság”, lehetséges a „történelem élővé tétele”.[3] A német filozófus, Hans-Georg Gadamer viszont azért bírálja a történeti megismerés collingwoodiánus elméleti keretét, „a múlt tapasztalatának utólag megismételhető végrehajtását”, mert szerinte ez a történészi felfogás nem veszi észre a „hermeneutikai közvetítés”, vagyis a hagyomány dimenzióját, noha ezen „minden megértésben áthaladunk”. Azaz „nem csupán […] elismerem a múlt másságát, hanem [azt is felismerem], hogy valami mondanivalója van a számomra”. Gadamer szerint a tradíció iránt nyitott hatástörténeti tudat teheti lehetővé a jelen horizontja számára, hogy összeérjen a múlt horizontjával.[4]

Share Tweet Post Pin It!

A művészet mint energiaátadás – Interjú Nemes Márton képzőművésszel

Közzétette 2023-06-07 szerző feed

A szerencse úgy hozta, hogy épp New Yorkban tartózkodtam, amikor kiderült, hogy a szakmai zsűri a kilenc érvényes pályázat közül Kopeczky Róna kurátor és Nemes Márton festőművész Techno Zen című pályázatát hozta ki győztesként, így a 2024-ben megrendezésre kerülő 60. Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában ők képviselhetik majd hazánkat. Így történt, hogy New York-i stúdiólátogatásaim során Márton műtermét is volt szerencsém felkeresni. Bár ottjártamkor a munkái épp különböző kiállításokon szerepeltek és emiatt nem a vitális színeiről ismert nagy méretű festményei között diskuráltunk, de gigantikus harlemi alkotótere így is izgalmas atmoszférául szolgált kötetlen beszélgetésünkhöz.

Fotó: Szolga Hajnal

ArtPortal: Márton, Te leszel a 2024-es Velencei Biennálé magyarországi kiállító művésze. Kívülről úgy tűnhet, hogy ez egy olyan lehetőség, ahol a művész nagyot álmodhat, a megvalósítás folyamata pedig kreatív és önfeledt alkotással telhet. Sejthető azonban, hogy mindez jelentős nyomással is jár. Mondd el kérlek röviden, milyen kihívásokkal és nehézségekkel járt a Kopeczky Róna kurátorral közösen első körben beadott pályázatotok létrehozása? Meséld el azt is, pontosan miért kellett igazítani a pályázaton, milyen instrukciók szerint volt szükséges alakítani az eredeti terven és ezekből mit fogadtatok el, illetve volt-e a javaslati pontok között, amit nehezetekre esett teljesíteni?

Share Tweet Post Pin It!

„Ha jó néző akarsz lenni, észre kell venned, milyen játékot játszik veled a kép” – Rényi András kurátor a balatonfüredi MOMŰ állandó kiállításáról

Közzétette 2023-06-06 szerző feed

A hidrológus professzor Szöllősi-Nagy András és festőművész felesége, Nemes Judit mára kétezernél is több művet számláló gyűjteményének építése néhány évtizede idehaza, az Európai Iskola mestereinek már akkor is nehezen hozzáférhető műveivel indult, majd hosszú ideig Franciaországban folytatódott, ahová Szöllősi-Nagy munkája szólította a házaspárt. Itt előbb a Franciaországban élő magyar képzőművészek és fotográfusok alkotásai kerültek figyelmük középpontjába, majd érdeklődésük mindinkább a konkrét és geometrikus művészet felé fordult, s kollekciójuk egyre erőteljesebb nemzetközi dimenziót kapott. A gyűjtemény állandó otthona megteremtésének, a nagyközönség számára hozzáférhetővé tételének igénye jó másfél évtizede fogalmazódott meg bennük először; a múzeum koncepciójának kidolgozása párhuzamosan zajlott a kollekciót befogadni kész partner keresésével. A hosszú keresés végül eredménnyel járt és Balatonfüred városával jött létre egy olyan megállapodás, melynek értelmében – ahogy Szöllősi-Nagy fogalmaz – a város biztosítja a hardvert, azaz rendelkezésre bocsájtja az épületeket és üzemelteti az intézményt, a gyűjtők pedig a szoftverért felelnek, azaz ők töltik meg az épületeket tartalommal. A MOMŰ több lett, mint egyszerű kiállítóhely: egy kortárs művészeti központ született, amely állandó és időszaki tárlatai mellett nemzetközi archívumnak, kutatóhelynek, konferencia- és oktatóbázisnak is helyet ad, múzeumpedagógiai programokat, előadásokat, koncerteket fog szervezni.

A most megnyílt állandó kiállítás – pontosabb lenne állandóan változó kiállításról beszélni, hiszen a tervek szerint a falakon rendre cserélődnek majd a gyűjtemény darabjai – az Európa összeköt címet viseli és meggyőzően demonstrálja, hogy a művészek és irányzatok a kontinens drasztikus politikai megosztottságának évtizedeiben is hatottak és reagáltak egymásra; a vasfüggöny évtizedeiben is létezett egyfajta szellemi kontinuitás. A kiállítás tulajdonképpen „kettő az egyben”, hiszen – a gyűjtemény összetételét követve – egy nagyobb képzőművészeti és egy kisebb fotográfiai fejezetből áll. A gyűjtők, bár náluk jobban senki sem ismerheti a kollekciót, úgy döntöttek, külső szakembereket kérnek fel kurátornak – a képzőművészeti anyaghoz Rényi András, a fotógyűjteményhez Somosi Rita személyében –, akik friss, elfogulatlan szemmel tekintenek az évtizedek során összegyűjtött műtárgyegyüttesre és jó eséllyel fedeznek fel benne korábban fel nem tárt összefüggéseket is.

Ezúttal Rényi Andrással, az állandó kiállítás A képek játéktere című képzőművészeti fejezetének kurátorával beszélgettünk. Rényi az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészettörténeti Intézetének egyetemi tanára; ebben a minőségében és számos más módon, többek között sokrétű publikációs tevékenységével is a hazai képzőművészeti színtér fontos szereplője, kurátori feladatokat azonban csak elvétve vállal.

Share Tweet Post Pin It!

Valami vége – Deli Ágnes installációjáról

Közzétette 2023-06-05 szerző feed

Kezdjük egy visszatérő motívummal. Folyamatosan rászorulunk arra, hogy újraszervezzük életünket. Szelektálunk, leltárazunk, mérlegelünk, halogatunk, majd jobb esetben lezárunk és továbblépünk. Ezek fárasztó, lelkileg kimerítő és sok őszinteséget igénylő folyamatok, hiszen a hozzánk közel álló dolgokat szívesen helyeznénk egy időtlen burokba, ahogy néha saját magunkat is. Azt mondják, hogy az idő folyása folyamatos, tagolatlan, ahogy valaminek a kezdetét, úgy a végét is nehéz meghatározni. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy úgy szűnt meg vagy alakult át véglegesen körülöttünk valami, hogy nem is voltunk tudatában a folyamat kezdetének. Vagy megbánható hanyagságból vagy félelemből nem vettük észre. A legnehezebb talán az, ha rajtunk kívül álló ok miatt kényszerülünk az elengedésre vagy olyan választási helyzettel találjuk szembe magunkat, ahol a mérleg mindkét serpenyőjében találunk értékeket, hiszen az új nem mindig vonzóbb a réginél.

Fotó: Deli Ágnes

Deli Ágnes Valami vége című installációja ezt járja körül a Saxon Art Gallery kis méretű kiállítóterében, ahol a több elemből felépülő installáció teljesen betölti a teret, más bemutatására így lehetőség sem lett volna. A nehéz témát nem súlyos patetikussággal vagy moralizáló fölénnyel tárja elénk a műalkotás. Visszafogott szigorral, tömören és jelentőségteljesen teszi, szabadon hagyva az előjelek elhelyezését és a konkretizálás lehetőségét. Olyan zsigeri módon ragadja meg és érzékelteti a látás számára a kényszerű elengedés folyamatát, ahogy szavakkal nehezen megfogható vagy utolérhető lenne. A nyers kényszerűség, a világ rendjének konzekvens felismerése mellett a humán, emocionális oldalt is felmutatja, ami ebben az esetben a gyötrődés érzéséhez kapcsolódik leginkább.

Share Tweet Post Pin It!

Diszfória az egész világ – Paul B. Preciado munkásságáról

Közzétette 2023-05-31 szerző feed

“A fiú — neme nem volt kétséges, bár korának divatja ezt némiképp elrejtette”

Virginia Woolf: Orlando (Ford. Gyergyai Albert és Szávai Nándor), Budapest: Révai Kiadó, 1945. 21.o

A fenti sor Virginia Woolf 1928-ban megjelent kultikus regénye, az Orlando: A Biography nyitómondata. Talán nem nagy titok, hogy ez később kiemelt jelentőséggel bír a történetben. A feminista alapműként kanonizált könyv az arisztokrata, költői ambíciókkal fűtött Orlando évszázadokon átívelő útját kíséri végig, aminek a kellős közepén a főszereplő nemes egyszerűséggel nemet vált. Woolf főszereplője révén négy évszázad művelődéstörténetét sűríti egyetlen összetett, megkérdőjelezhetetlenül autentikus, kifinomult iróniával átszőtt költeménnyé. És, ahogy az Orlando történetének motívumai, úgy a költészet műfajának relevanciája sem kérdéses. A poézis elavulhatatlan módon kardinális része kell, hogy legyen az életünknek, különösen jelenkorunk ideológiai töltetű parázsvitái közepette. Ezt fedezte fel Paul B. Preciado is, aki filmjével, az Orlando, my political biography-val idén debütált a Berlinálén és elnyerte az Encounters zsűridíját is.

Share Tweet Post Pin It!

Sem utódja, sem boldog őse… – Gulácsy Lajos életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Közzétette 2023-05-30 szerző feed

Gulácsy Lajos a XX. század modern művészet egyik legegyedülállóbb alkotója volt, akinek sem igazi előfutára, sem követői nincsenek. A kiállítás a sokszínű életművet a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében több szekcióban, egyszerre kronologikus és tematikus sorrendben mutatja be; a festő Na’Conxypan-képeit például először láthatjuk így együtt.

Rövid budapesti tanulmányait követően 1902 elején Rómába utazott, és innentől kezdve életének jelentős részét Itáliában töltötte. Külföldi tartózkodása nagy hatással volt munkásságára. Ő magát a Historia d’Arte örökösének vallotta: a kiállításon végigkövethetjük, hogyan járta be az egész művészettörténetet a középkori mesterektől kezdve, a reneszánszon és a barokkon át, a rokokón keresztül, egészen a biedermeierig.

Gulácsy Lajos: Önarckép esti fényben, 1904

Share Tweet Post Pin It!

Beszámoló az első arles-i rajzfesztiválról, a Festival du Dessin-ről

Közzétette 2023-05-26 szerző feed

Ha a galériák nem rendeznek rajz és grafikai kiállításokat, akkor az igen sokszínű és innovatív műfaj a gyakorlóival együtt előbb-utóbb háttérbe szorul. Márpedig – néhány galéria kivételével – a legtöbben gazdasági megfontolásból ezen az úton járnak, hiszen a néhány száz eurós művek eladása összehasonlíthatatlanul kevesebb nyereséget hoz, mint egy olajfestményé, miközben a galéria által befektetett munka és pénz szinte azonos. Ezért is örvendetes a műfaj iránt elkötelezett galériák, kiadók és művészek néhány évvel ezelőtt elindult kezdeményezése, aminek köszönhetően a párizsi tavasz a rajz- és grafikai szalonok, kiállítások szezonjává vált. Az első arles-i rajzfesztivál, a Festival du Dessin megrendezésével e szcéna idén még egy nagy lépéssel előbbre jutott azáltal, hogy a műfaj iránti figyelem immár Párizs határain túl is ér, illetve, hogy a kereskedelmi galériák mellett tekintélyes arles-i intézmények is csatlakoztak az eseményhez.

Hervé Di Rosa: Panorama grotesque (részlet), 2012

Frédérique Pajak (Vera Michalski kiadóval közösen), a Festival du Dessin alapítója és művészeti vezetője, maga is rajzoló, emellett könyvkiadó és több irodalmi díjjal kitüntetett író, a fiatalon elhunyt kiváló képzőművész, Jacques Pajak fia. A mintegy negyven kiállítás hat kurátor részvételével és művészeti útmutatásával jött létre, míg a fesztivál fővédnöke az ismert francia színész, Antoine de Caunes.

Share Tweet Post Pin It!