Best WordPress Hosting
 

„Egy író számára a szerzetesi életmód majdhogynem magától értetődő” – Visky András Pannonhalmán VIDEÓ

Ha létezik író számára ideális környezet, akkor Pannonhalma az, és ezt ez a kis film képeivel és szövegével egyaránt átélhetően érzékelteti.

Kiderül belőle az is, hogy Visky András ott-tartózkodása kölcsönösen előnyös és termékeny közös két hét volt. Ennek egyik oka az, hogy a monostor egyesít magában két, első látásra összeegyeztethetetlen tulajdonságot: a változhatatlan nyugalmat, csöndet, szellemi-spirituális erőt és a külvilágra való nyitottságot, párbeszédkészséget. A bencéseknél nemcsak az írók, hanem mindenki megérezheti, hogy ha a lelkünk mélyébe tekintünk, egy kicsit mindannyian szerzetesek vagyunk vagy lehetnénk.

Ez a bejegyzés: „Egy író számára a szerzetesi életmód majdhogynem magától értetődő” – Visky András Pannonhalmán VIDEÓ eredetileg innen származik: kultúra.hu.

„Az irodalom, a mese, a mítosz, a történet az, amiben otthon vagyok”

Adok neked egy papírt és egy ceruzát. Sőt inkább sok színes ceruzát nyújtok neked, és egy kartonlapot, ami akkora, mint egy ház. Rajzolj rá tündért vagy koboldot, vagy amit csak elképzelsz. Hogyan néz ki?

No, most jól kiugrasztottad a tündért a bokorból! Haja mint a lángoló csipkebokor, bőre bárányfelhőfehér, szeme tengerzöld. Fagyöngyökkel és vulkáni kavicsokkal ékesített kéregruhája testére simul.

Színházból és dalok, versek, prózák, drámák szerzőjeként egyaránt ismerhetünk. Te hogyan sorolnád őket? Van rangsor?

„Rengeteg dolgot tanultam az utcán” – Barnás Ferenc az írói tapasztalatszerzésről

Olyan gyermekkorod volt, amilyen csak keveseknek: tíz testvér között, nehéz körülmények közt cseperedtél. Hogyan élted meg azt az időszakot?

Félöntudatlanul és „többszörös tudatban”. Ami az utóbbit illeti: eszmélésemtől kezdve többé-kevésbé világos volt számomra, hogy nemcsak a saját fejemmel gondolkodom, hanem a körülöttem lévő kilenc testvér fejével is. Ezalatt inkább érzéseket és egy vágyvilágot kell érteni, mintsem tiszta gondolatmeneteket. A „kilencszemélyű lény” sokszor és sok formában volt velem; hol problémaként, hol öröm forrásaként. Problémaként azért, mert a hatvanas évek Magyarországán a szüleink igen keserves körülmények között neveltek minket. Szinte folyamatosan anyagi gondokkal küszködtünk, amire szerettem volna valamilyen megoldást találni.

.Mi, kisebbek egyébként szerencsések voltunk: az idősebb testvéreink sok mindent megadtak nekünk, amit a szüleink nem tudtak. Ha valaki örült, te is örültél, átragadt ránk a megmagyarázhatatlan, indokolatlan jókedv; jókedv attól, hogy élünk, létezünk. Ezzel megérkeztünk a félöntudatlanság kérdéséhez is, hisz aki ideje nagy részében egyszerre legalább kilenc-tíz személy fejével gondolkodik, kilenc-tíz érzésvilág köti le, az nincs teljesen magánál. Sokszor nem is voltam. Akkor viszont magamnál voltam, amikor a fiútestvéreimmel fociztunk. A szabadidőnkben állandóan rúgtuk a labdát, számunkra ez volt a szabadság.

„Isten a hibával teremt” – Interjú Horváth Viktor íróval

42 éves korodban jelent meg az első regényed. Mivel magyarázod ezt a viszonylag késői pályakezdést?

Így alakult. Kicsik voltak a gyerekeim, nem volt mesterem, modellem, közegem, még iskoláim sem, folyton megbuktam; nem hittem el, hogy lehet írni. Ha valamit írtam, azt titkoltam. Ha később mégsem titkoltam, akkor visszaírtak a szerkesztők, hogy amit küldtem, az nem irodalom. Igazuk volt, ezért kapcsoltam, hogy nem az irodalom a fontos: bármit csinálhatok – az írás jó, mert egy cerka elég hozzá. De továbbra sem az irodalom az ambícióm – ha mégis azt csinálok, akkor a munkám véletlenül egybeesik az irodalom kritériumaival.

Írsz verset, regényeket, fordítasz, gimnáziumban és egyetemen is

Petőfi, a hetyke bajszú látnok

Újságíróként kezdted a pályádat. Mikor jött a váltás az újságírás és a szépirodalom között?

Nem akarom megtagadni a médiás múltat, de szerintem nem nagyon volt váltás. Az egyik újságnál egyszer azt a kritikát kaptam, hogy „csókolom, ez az írás szép és jó, de mi nem szépirodalmi lap vagyunk”. Akkor fogtam magam és ugyanazt a cikket beajánlottam máshová, most már novellaként, és elfogadták. Az abból az időből származó írásaim gyűjteményének, a 33 áthalló című kötetnek érdekessége, hogy egytől egyig igaz történetek olvashatók benne.

Ez a ’stílus’ talán azzal kezdődött, amikor találtam egy újsághirdetést, amelyben az állt, hogy valaki dedikált Zámbó Jimmy-kazettákat árul. Azonnal hívtam a megadott telefonszámot, persze nem vették fel, de akkor már bennem volt a téma és egyik nap nekiindultam magam. A csepeli temetőbe mentem, ahol Jimmy síremléke áll, és útközben találkoztam egy csapat rajongóval, akik éppen a sírhoz tartottak. Felvettem őket, és útközben az autóban beszélgettünk, majd az egyik nő meghívott magához. A lakás tele volt „ereklyékkel”; de hogy a legmegdöbbentőbbet mondjam, a nő elővett egy cigarettacsikket, amit Jimmy állítólag az utolsó koncertjén szívott. A rajongóktól megtudtam, hogy valahol Sashalmon létezik egy eladó kocsma, ahol annak idején gyakran fellépett az énekes. Természetesen oda is elmentem. Egy évek óta zárva tartó egység volt, a tulajdonos megmutatta a régi színpad helyét. Végül nem vettem kocsmát, de előkerült két dedikálatlan kazetta – kedvezményes áron.

A politikai csatákat ugyanúgy megvívják az irodalom „harcmezején” is

Milyen családból származik, hogyan telt a gyerekkora és a fiatal évei?

Pankhuri Sinha: Az indiai Bihar tartomány keleti feléből jöttem, ami nagyon közel van Nepálhoz és a Himalájához. Fiatalon, a 10. osztály után elkerültem innen, és az érettségit már Delhiben szereztem meg. Később Pune városában (Mumbaihoz közel) újságírást tanultam, majd egy tévénél kezdtem dolgozni. Éltem Thaiföldön is, de az elmúlt tizennégy évet Észak-Amerikában töltöttem. Ott szereztem meg a mesterdiplomámat, és van egy befejezetlen PhD-m is a kanadai Calgary Egyetemen. Természetesen nagyban meghatározta az érdeklődési körömet az, hogy irodalomtanárok a szüleim, sőt az anyai nagyapám, Ramjeevan Sharma Jeevan, aki amellett, hogy gazdálkodásból élt, és elszántan küzdött a szabadságjogokért, neves költőnek számított a maga idejében. Nagyon korán, már kislányként elkezdtem írni, és a naplóm a mai napig a legjobb barátom.

Miként indult az irodalmi karrierje?

Csere Péter: Szerbusz Palci! – A szőnyi gyermekgyilkosság

Az eset 1958-ban történt a Komárom melletti Szőny községben, de még ma is élénken él a helyiek és a környékbeliek emlékezetében. Maga a gyilkosság – fájó ezt leírni! – pedofil indíttatású volt: két fiatalember követte el egy tízéves kisfiú ellen.

A szerző vékony neuralgikus témát érint, azonban következetesen kerüli az ideológiai megközelítést. Ismerteti a kort, a gyilkosok és az áldozat életútját, családi-társadalmi hátterét, és beszélgetés formájában megszólaltatja azokat a helybelieket is, akik személyes emlékeket őriznek az egykori szereplőkről és érintettekről.

A könyvben igyekszik feltárni a gyilkosok társadalmi problémáit és lelki vívódásait – felmentést azonban nem ad számukra.  A könyv kulcsmondataként is értelmezhetnénk: