„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. És valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. Talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt a szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.
Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, közben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává.